

Laci mereven feküdt az ágyon. Marika és az anyósa masszírozták vissza az életbe. Az orvos azt mondta Marikának, hogy a fia, ha egy hét alatt nem akart felébredni, hát az már a jóistennek sem fog. Erre Marika felszívta pocokarcát, hívta az anyósát, s megkérdezte az orvost, hogy biztosan nem lehet tenni semmit. Az orvos vágta a pofákat, nem akaródzott válaszolnia, mire az anyós, egyébként Ilona, a markába tett egy borítékot. No, erre fogta magát a doki, s elmondta, hogy a masszírozás még életben tarthatja a kómában fekvő fiatalembert. Az erős kezű asszonyok hozzá is fogtak a testgyömöszöléshez, hittek az Úrban, imádkoztak rendre. És mi lett? Persze. Hát felébredt Laci.
Egyórányi masszírozás után a gépek felbúgtak, újra életjeleket bocsátottak az univerzum irányába. A tizenhét éves Laci levegőhöz jutott, anyja körbecsókolta. Agya annyit roncsolódott, hogy nyugdíjba kellett vonulnia. Azóta nem mondta ki azt a szót az egész família, hogy Simson. Laci motorozott, amikor nem adták meg neki az elsőbbséget, és hagyták megdögleni az út közepén. A tettest persze elkapták, de baja nem esett. Három év a süllyesztőben vagy tizenhét évesen nyugdíjasnak kiáltani magad. Szar ez így.
Laci öccse, Zsolti normális életet élt. Kitanult egy szakmát, elhelyezkedett benne, űzte az ipart, gürizett, de se plusz jatt, se nő, mindenki morcos otthon, fater haldoklik, bátyus havi 300 rugót bezsebel, de elkártyázza, mit akar egyáltalán? Kiment hát németbe, ahol sárgább a búza, illatosabb az orgona, ízesebb a pörkölt, azaz a gulasch, pálinka nincs, de csak meg lehet lenni nélküle. Szebbek az utak, a tájak, a völgyek, a hegyek, a lovak, a kecskék, ó, a tehenek, istenem, azok a tehenek, de szépek, akadnak nők is, bár a nyelvet nem beszéli, a nyelve pörög ugyan, ez valamelyest meghathatja a német menyecskéket. Nem is kell mondani, nem kapott munkát a szakmájában, ugye tudjuk, így megy ez.
Pár évvel később Zsolti párra talált. A szerelem. Annyira egymásba gabalyodtak, hogy azonnal összeházasodtak, a nő terhes lett, s most a másodfőhősünk boldog apa. Jó apa, aki nem hiszi, járjon utána. Míg nem volt meg a baba, Benedek, az asszony, Juli, sűrűn járt ki Nürnberg környékére az urához, afféle mulatozásból. Olykor Zsolti egyedül lakott a szálláson, Juli pedig unta magát, hát kiruccant Deutschba. Ilyenkor együtt gondolkodtak azon, hogy itt még a fém is fényesebb, a nap is szebben süt, még a gaz is boldog, amikor kitépik, lehet gondolni, wunderbar életet éltek a kártevő rovarok is, azok a rohadt szúnyogok – akik semmiféle más népet nem akarnak megtűrni itt e földön – itt még dölyfösebbek, véresebbek, gyanús, hogy pont itt, de ez nem rettentette el őket, mert jó ez, ahogy van. Kivéve Lacit. Ő rossz helyen van az anyuka mellett.
Apukát három éve temették. Marika és Laci él a házban, Budától délre. Zsolti apósa és anyósa is itt él. Ők Juli szülei. Vannak véletlenek? Budán vannak.
Laci nyugdíja hatvanezerre rúg, a kártérítés havi háromszázhúszra. Iszik és kártyázik. Tohonya, kövér ember, élni nem tud, a segge ki van nyalva. Rohad a teste, nem mosdik. Marika szereti a fiát, úgy gondolja, ha meghal, meghal a fia is. Zsolti megszedte magát Germániában, a legszebb javakat hordja haza az anyjának. Ezeket Laci ellopja és eladja, hogy tudjon mit elkaparni a lottózóban, de sosem nyer. Marika nem haragszik. Azt beszélik a faluban, hogy Laci mostanság kéreget a Tesco parkolójában. „Had tojjam má’ vissza a kocsit, kérem!” Marika szégyelli ezt, de lenyeli a békát. Zsolti meg akarja verni a bátyját, ám ha bármi baja lenne, őt elviszik, a testvér pedig még hülyébb lesz.
Benedeket nem merik elvinni a nagyihoz, féltik Lacitól. Laci egyre mérgesebb, gyakran megüti az anyját, aki öregkorára összement. A főhősünk negyvenhét éves.
Zsolti idegei szétszakadnak, nem bírja tovább, hát megmondja a bátyjának, dögöljön meg inkább.
Marika pár hónappal később meghal.
Zsolti néha ránéz Lacira, de nem szívesen.
Egy nap levél várja az öcsöt. Laci kézírása. Ennyi van benne: „Dögöljetek meg ti is!”
Zsolti az udvar végében találja meg a holttestet. A Simson alatt fekszik, a fejéből semmi sem látszik. Felhúzott egy nagyobb darab alkatrészt, majd a fejére ejtette. Tudta, hogy nem kell sok neki.
Itt már nem segít a masszázs.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. november 23-i számában.)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.