

Nagypapa azt mondja, hogy ez egy igazi szép ünnep. Nagyon régen ezen a napon tört ki a dicsőséges 133 nap. Nem pont ezen a napon, de majdnem. Fellobogózták az egész várost piros, meg piros-fehér-zöld zászlókkal. És mindenki a Kádár János bácsit várja, aki direkt az ünnep miatt jön el hozzánk. Nem úgy hozzánk, hogy a nagyiékhoz vagy az anyuékhoz, hanem hozzánk, a városba. Nem igazán tudom, ki az a Kádár János bácsi, de nagypapa azt mondja, hogy kedves ember, és majd én is köszönhetek neki. Én megbízom a nagypapában, még sohasem csapott be engem. Kérdeztem tőle, hogy hozhatom-e az új, piros vízipisztolyomat és lelőhetem-e vele a Kádár János bácsit, de nagypapa azt mondta, hogy ez rossz ötlet. Én azért eldugtam a zsebembe, víz nélkül.
Ma a nagyiéknál ebédeltem, mert ide közel van az ünnepség. A nagyi nagyon jól főz és finomakat süt, mert amikor még nem volt nagyi, akkor sokat gyakorolt a cukrászdában. Azt már tudom, hogy a cukrászdát elvette tőlünk az állam, mert a nagyi egyszer megsúgta nekem. De a nagypapa előtt erről nem szabad beszélni, mert akkor mérges lesz. Ma paradicsomleves volt csipkedettel és krumplis tészta céklával. Csak a tésztát kértem, ami a nagyi szerint grenadírmars.
Nem mertem megmondani senkinek, hogy nem szeretnék ma ünnepelni. Ugyanis délután négy órakor lesz a tévében a Turpi úrfi. Ez egy rajzfilm, és nagyon vicces. A bérházunkban csak nekünk van tévénk, meg még két szomszédnak. Amikor jó műsor van, mint például vasárnap délután a Turpi úrfi, akkor a két barátom, a Feri meg a Tibike nálunk szokta megnézni. Ilyenkor anyu mindig málnaszörpöt csinál nekünk a nézéshez. Tudok olvasni és láttam az újságban, hogy igazándiból a Turpi úrfit szombat éjszaka vetítik és vasárnap csak az ismétlése van. De ez engem nem zavar, csak az, hogyha nem látom.
Ebéd után megjött a nagyi két testvére és az Olgi néni, mert vasárnap mindig kanasztáznak. Olyankor a nagypapa csak ül oldalt a fotelben, és szunyókál. Most nem ez van, mert a kanaszta már elkezdődött, de a nagypapa a fotel helyett inkább ünnepségre megy és engem is visz magával. Pedig lehet, hogy szegény Bütyöknek megint valami rosszat kell csinálnia Turpi úrfi parancsára. Hiába, nehéz a bandaélet, a főnöknek szót kell fogadni. Bütyök nem olyan okos, mint Ficsúr, de nagyon aranyos. Kék bundája van.
Szóval hát ez most az én nagy bajom. A tragédiám. Hogy nem látom a macskabandát, csak ezt a Kádár János bácsit. Lehet, hogy Feri meg Tibike megnézhetik nálunk, és szörpöt is kapnak. Majd elmesélik, ha akarom, de az már nem olyan. Az elején a nóta is nagyon vicces. Azt biztos nem tudják elénekelni nekem.
Odaértünk az ünnepségre és megvolt a találkozás is. Meg kellett mondanom a nevemet, aztán a Kádár János bácsi nyomott egy barackot a fejemre. Ezt utálom, mert az csak ovisoknak való, nem tévéműsort is olvasni tudó iskolásoknak. Úgyhogy nagyon dühös lettem és elővettem a pisztolyomat. Csak sajnos odaugrott két mérgesen kiabáló bácsi és kicsavarták a kezemből. Utána egy folyosón kellett várnom egy padon, amíg a nagypapa az irodában elbeszélgetett a bácsikkal. Akik nem adták vissza a pisztolyomat, pedig teljesen új volt. Turpi úrfi is bajba került egyszer, őt meg Cövek közeg kapta el.
Ha nagy leszek, megmondom majd a többi felnőttnek, hogy a Kádár János bácsit mindig hétfőre hívjuk el. Akkor ugyanis nincs tévéműsor, így biztos, hogy Turpi úrfi sincs. Tehát nem maradok le róla. De addig még nagyon sokat kell aludni és rengeteg grenadírmarsot enni. Viszont céklát biztos, hogy nem kérek.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.