

El fogok késni, mindig elkésem, és most sem lesz másképp. Már háromnegyed öt! Tíz perce a taxiban kellene ülnöm, és arról csevegni a sofőrrel, hogy miért nem megy gyorsabban, mindig ilyen sokan vannak az utakon és egyebek. Ahelyett, hogy kapkodva készülődnék, még mindig a fehéren csillogó kádban ülök, és inkább az élettelen csempés falat bámulva a gondolataimat kergetem. Hosszú tevékenység ez, hosszú és fárasztó, már fél órája tart, s közben a fürdővíz jéghideg lett, a testemet libabőr takaró fedi, a vizes hajamtól pedig fázik a hátam, amitől gyenge remegés fog el. Hátradőlök a márványszínű kádban, s a csempén levő vízcseppeket figyelem, megérintem, majd lassan végighúzom rajta az ujjaim. A tekintetem a vörös ruhára siklik, amely a fürdő ajtajára van felakasztva. Ide-oda cikázik a tekintetem a ruha vállpántjairól a derekán keresztülhaladva egészen az aljáig. Gyönyörűen borítana be, a barnás napsütötte bőröm elsápadna a vérvörös szín nyújtotta szépségtől. Milyen szép is lenne, a csillogó hóban, persze ha lenne hó. Helyette sár és pocsolya emlékeztet a télre, a levelek nélküli csupasz fák, na meg a kíméletlen, fagyos szél.
Már nem az estélyit nézem, a mennyezetet bámulom, várom, mikor nyílik ketté, és engedi látni a csillagokkal teli eget. Nem! – mondom ki hangosan. – Nem fogok elmenni. – Egy pillanatra a közönyösség ül ki arcomra. – De mit mondok majd nekik? Beteg, igen, beteg vagyok! – ajkam egy kissé megremeg, s ettől a szavak elvesztik erőteljes értelmüket. – Ez nem jó, nem jó kifogás. – Lassan a hideg víz alá csúszom, és nem gondolok semmire, senkire, még magamról is megfeledkezem. A szememet összeszorítom, hogy a víz ne színezze vörösre. Még így, a víz alatt is hallom, hallom a hangokat, amelyek kint dörömbölnek, a fürdő ajtaját ütögetik, és mindig valami mást kiáltoznak. Nem értem, nem is akarom őket érteni, hiszen nincs ott senki, egyedül vagyok a lakásban, sőt az utcában és talán a városban is. A világot nem merem megkockáztatni, hiszen még alig láttam belőle valamit. Egy pillanat elteltével nagy levegőt veszek, s végre kilépek a kihűlt vízzel teli kádból, a víz lecsepeg, végigfolyik a testemen, átáztatja a szőnyeget. A vörös ruhát nézem, majd lehajtott fejjel, magamat megadva szó nélkül elmegyek mellette. Egy jól megszervezett, vesztésre álló küzdelem ez, csakúgy mint a többi.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. januári számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.