Nagy vágyam megépíteni egy madáretetőt, hogy télen, amikor a hidegben reszketnek, dideregnek és éhesek a madarak, kimenjek hozzájuk, egy hatalmas, vastag törzsű diófához, és egy kevés kis eledelt tehessek majd az etetőjükbe, miközben egy bögre meleg kávét tartok a másik kezemben. Milyen jó célt szolgálnék egy ilyen építménnyel. Remélem, oly kedvesek lesznek velem a madárkák, hogy nyaranta a legszebb hangon fognak csiripelni nekem a diófáról. Sokszor elképzeltem, és számtalanszor el is határoztam magam, hogy megépítem az etetőt. Valahogy nem is tudom, miért, de sosem kezdtem bele, mert hol a munka, hol az időjárás, hol meg az újságok érdektelen cikkei miatt kellett halasztanom, hozzáteszem, mégis inkább az olvasásra szántam el magamat, nem pedig arra, hogy dolgozzak. De még a kedves postás miatt sem bírtam, mert nemcsak leveleket hozott, hanem még érdekes pletykákat is mesélt, és így egy szöget sem tudtam beleütni a diófába. A mindennapi rutin mellett kiszaladni és megcsinálni, bevallom, nem mertem.
A fa oly roppant nagy és csodálatos, és már azelőtt is az volt, mielőtt megszülettem volna, és amióta az eszemet tudom, azóta is tovább növekedett. Végtelenül mélyre gyökerezett, egy hurrikán sem tudta volna megmozdítani. Facsemete kora óta voltak, akik belevésték a nevüket – ami nőtt a törzsével együtt –, mások ágakat törtek le, és volt, aki ápolta, gondozta, végül is a rengeteg kéz mind irányította a fa növekedését. Persze olyan ember is akadt, aki ki akarta szedni, de valaki mindig megvédte. Így telt számára az idő az emberekkel, és múlik el velem is.
Már-már lemondtam róla, de képzeljétek el, ezt a hatalmas, csodálatos, bámulatos diófát, amely hosszú generációk óta itt állt, és növekedett, és sokak próbálták kivágni, több ezer vihar akarta kicsavarni gyökereit, végül egy picike bogár tette belülről tönkre. Megbetegedett az egyik nyár folyamán, és már rossz volt nézni, hogy hány madár csiripel, dalol szomorúan rajta, siratja közelgő halálát. A madarak elrepültek a nyár végére, és a fa még addigra sem gyógyult meg. Repülés közben, vándorlás során a madarak talán azon gondolkodhattak, arról beszéltek, hogy ez olyan fa, amely mindenkihez közel áll, mindenki lát, hall rajta valamit, amit a magáénak érez. Velük volt ekkor is, akkor is, és ha visszatérnek nyárra, vajon ki fogadja őket, az új zenéikkel?
Késő ősszel, amikor a fa már csupaszon és átázottan állt, dühömben kimentem hozzá egy szöggel és kalapáccsal. Annyira beteg volt már, hogy nem tudtam tovább visszatartani magam! Olyan érzést kavart fel bennem, ami azt sugallta, hogy ez a fa nem csak „egy fa”. Egyik barátomnak például a családot jelenti, a madaraknak a megnyugvást, ahol szabadjára engedhetik az énekművészetüket, nekem meg valami örök érvényű dolgot, amit még megfogalmazni is képtelen vagyok. Olyan ez, mint amikor meglátjuk egyik szerettünket, vagy elolvasunk egy számunkra nagyon kedves könyvet, vagy csak finoman, bizalmasan megveregetik a vállunkat. Mindenki számára mást jelent. Vajon neked mit?
Ezen gondolkodtam akkor is, amikor megálltam előtte, s azt mondtam neki: „Fontos vagy nekünk, és szeretném, hogy az is maradj!” Kinéztem egy pontot a fán, és elkezdtem beleverni a szöget. Ütöttem, amennyire csak bírtam, a törzse reszketett. Addig-addig, míg egy pillanatban a szög nem mozdult tovább. Ráncigáltam, tudtam, hogy mélyebbre is bírom ütni! Ütögettem még egy kis ideig, de úgy gondoltam, hogy a fa egy másik pontján jobban be tudnám ütni a szöget, ezért kihúztam innen. Amikor megláttam, hogy a szög végén ott haldoklott a bogár, boldogságot éreztem. Lassan leszedtem róla a diófa megrontóját, még egyszer megnéztem, majd eltapostam, úgyhogy végleg elpusztult.
A tél során megépítettem a madáretetőt, és az itt maradt madarak csipegették a magokat. A fa tovább nőtt, fel az ég felé, rajta a szög nyomával. És sok más nyommal, más személyek jelével, akik ennek az elképesztően mélyre gyökerező, végtelenül vastag törzsű és az égig érő fának adták a szabadidejüket, olykor életüket, mert bizony előfordult olyan is, de ez már egy másik történet.
Nyaranként a madárkák szépséges hangjátékkal ajándékoznak meg, amelyet sosem feledek el, és senki más sem, aki hallja. Olyan hang ez, amit úgy is nevezhetnénk, hogy ez a mi örökségünk, szól múltnak, jövőnek egyaránt. Ez a fa azóta itt áll, amióta az ember gondolkodni tud, velük nő fel.
Telenként ott eszegetnek a madarak az etetőn, jóízűen, boldogan, nyugodtan, s tudom, amikor már nem leszek, a madáretető ott marad, és tudom, hogy a madarak oda fognak menni, ha fáznak, ha szomjasak, és azért is, mert nagy vágyuk alkotni a diófán, amikor már elmúlnak a rossz idők. Biztos lesz olyan, aki egy kis apróságot hozzáad még a fához vagy a madáretetőhöz, amivel kiegészíti, még jobbá építi meg, tanulva az emberi hibáinkból. Olyanok is lesznek, akik ismerik a madarak szerepét és a diófa jelentését, ahogyan a meghalt bogarat is érteni fogják, s megértik, miért tettem meg, amit meg kellett.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
