Kovács Magda: A hála elmulasztott pillanatai

 Egy szép napon anyám csillagfénybe öltözött, elment és nem tért többé vissza. Itt hagyott bennünket örökre. Akkorra már kifogyott a mesékből, a csillagdalokat elfelejtette, és a felhők üzeneteit világtalan szemével többé nem tudta elolvasni. Így azok csak kószáltak céltalanul az Őrhegy felett, hiába kutatva anyám arcát az ablakunk mögött. Ő közben csendesen feküdt betegágyán, távol a világtól, távol egykori önmagától, egyre inkább átlényegülve valami misztikus szellemlénnyé.

Itt mindig fellázadok az emlékeim ellen. Az nem lehet, hogy az a kiszáradt, öreg szilvafa, törékeny ágaival, gallyaival az anyám volt ott, azon a betegágyon! És mi észre sem vettük, hogyan került oda, miközben felemésztettük mindenét. Szépségét, erejét, vidámságát, szívmelegét, szemevilágát!

Lázasan kutatok a múltban, s rábukkanok a hangjára. Szép szoprán hangján csillagdalokat énekel. Nekünk énekel. Virágzó szilvafák között a Simon-féle ház kertjében. És nevet. Mert virágzanak a szilvafák és mindenféle fák körben az udvaron, a szomszédok udvarán, végig az egész faluban. Tombol a tavasz, illata megrészegíti a szárnyas rovarokat, tyúkok kárálnak bódultan, a nap fénykoszorúkat dobál a réteken legelésző barmok szarvaira. Soha el nem múló, örök szépség ragyog a világ felett.

Aztán hirtelen tél lesz. Hideg, mikulásnapi reggel. Még alig pirkad, dörömbölnek az ajtónkon. Apámat letartóztatják, elviszik. Idegenek kutatnak a lakásban, faggatóznak, kik, milyen bácsik járnak hozzánk. Alig tízéves bátyánk ránk szól, hogy hallgassunk, és mi a húgommal hallgatunk. Ülünk a fűtetlen lakásban összebújva, anyánk nagyanyánk konyhájában fekszik élettelenül egy dikón, zöld pokróc alatt. Senkivel nem beszél, krétafehér arccal, üveges tekintettel mered a feje fölötti fekete gerendákra. A faluban megy a szóbeszéd, apánkat fel fogják akasztani!

Akkor ott, feladhatta volna. Kalandregényhős életű apánkat, bennünket, az egész rá váró fárasztó, magányos szélmalomharcát az élettel. De talpra állt, hazajött, befűtött, ebédet főzött nekünk. Az Örök Anyák tigrisvére folyt benne. Értünk élt éjjel és nappal, szakadatlan. Védelmezett, táplált bennünket és soha nem panaszkodott. Mesékkel űzte el ágyunk fölül az éjszakai rémeket. Jóságos tündérekkel, őrző angyalokkal népesítette be a kísértetjárta Simon-féle házat, ahogy a faluban hívták a nagy, befejezetlenségében szinte romosnak látszó, zegzugos, fehér oszlopos házat, ahol akkoriban éltünk, s amit annyira szerettünk. A folyosó fehér oszlopai között kergetőző árnyakkal, a fészkeikre tavaszonként újra visszatérő fecskék boldog csivitelésével, a bonyolult geológiai elrendezésű hatalmas udvarával. Itt éltük életünk legboldogabb szakaszát, anyánkat egész életére rabul ejtette. Soha nem szabadult, az emlékétől.

És eljött a tavasz, és még egy, és kivirágoztak a szilvafák, s akkor anyánk újra énekelte a csillagdalokat. És olvasta a felhők üzeneteit. Apátok hazajön, mondta egyszer, s apánk hazajött. Kegyelmet kapott a soha el nem követett bűnéért, mint annyi sokan mások is, mert akkoriban ilyen idők jártak. A faluban hümmögtek és hősként ünnepelték. Pedig az igazi hős anyánk volt! És az utána következő években is. Egész életében!

Nem tudom, várta-e a köszönet, a hála szavait tőlünk valaha is, de annyira nyilvánvaló volt köztünk a szeretet oda-vissza, hogy nem éreztük szükségesnek a megerősítését külön gesztusokkal. Amikor már későn, nagyon későn ott ültem az ágya mellett, elszáradt faág kezét simogatva, hangtalan belső zokogással, már tudtam. És még megtehettem volna, de ő csak a meséket akarta hallani. A régi, szép idők meséit a boldogságunkról. Nem töprengek többé a kihagyott pillanatok kísértetei felett. Hisz újra eljött a tavasz, kivirágoztak a szilvafák, és a szívem azt súgja, hogy a felhők elviszik hozzá a hírét, egy utóirattal: „Lányodtól köszönettel!”

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)