A. Tóth Sándor: Támaszkodó férfi (akvarell, papír 31 × 23 cm, 1970)
Gondoltam, beverek egy szeget a falba, ráakasztok egy képet. A fal sem maradna olyan sivár, és mindenkinek jólesik rápillantani egy-egy kedves emlékre. Szerszám, eszköz van, tapasztalat semmi, de hátha nem fölöslegesen jártam matek-fizikára. Aztán eszembe jutott filozófiaóráról az „a priori” kifejezés is, arisztotelészi értelmezésben persze, és megnyugtattam magam, nem szükséges a tapasztalatból származó ismeret, hiszen elméletből tudjuk, ha kalapáccsal ráütünk annak a szegnek a fejére, amelynek hegyét merőleges irányban, tangenciálisan a falra helyeztük, az szükségszerűen süllyedni kezd a vakolatban, a rámért ütés erejének hatására.
Az ezermesterek rutinosságát idéztem meg a fejemben, szerep ez is, menni fog. Kezdeti apró ütések, tapogatózás, nincs-e utamban vasbeton, függőleges-e az irány. Szépen haladtam, a szeg vidáman merült el a felszíni festékrétegben, alácsobbant a vakolatban. A türelem, a precizitás, az izomkötegek létrehozta erő tudatos adagolása, visszajelzések értékelése. F = m*a (egy pontszerű test gyorsulása egyenesen arányos a rá ható erővel, és fordítottan arányos a test tömegével), számolt az agyam. Minél közelebb kerültem a célhoz, annál inkább kezdett átitatni a sikeresen elvégzett, nem mindennapi munka öröme és egyfajta maszkulin elégtétel. Kop-kop. Kopp. Megállt. Kipkopp. Nem mozdul. Kipi-kipi-kopp! – tanácsolta az agyalapi davincsim. De nem. Nem mozdult.
– Az űrséta komoly dolog? Fontos, hogy a Hubble teleszkóp Faint Object Camera (FOC) helyére az Advanced Camera for Surveys (ACS) került? Te csak verd BÉ a szeget! – röfögött bennem a mindenkori kétkezi munkás, bölcselő mester, s kezeit kárörvendve a pufajkájába dugta. – No, eresszed! – szívott egyet a fogán, ciccentett kárörvendő mosollyal a szája szélén. – Nem menyen, ugye?! Ezek es mit min’ foglalkoznak a csillagokkal? Mit min’ kutassák az űrt? S még sétálnak es benne! Nincs mivel otthon foglalkozzanak? Hány millió dollárt pazarolnak el egy olyan hülyeségre, hogy van-e egy pohár víz a Holdon? Mi a kutyafaszának akarják tudni? Ejsze odamenyen valaki, s megissza előlik? Met nincs mivel foglalkozzanak! Adnék én dolgot nekik, neféjj! Csak adnák ide nekem aztot a pénzt, amit ők ott elgazolnak, tudnám, mire kőccsem!!! Met láttam a hírekbe’, hogy hogy ülnek a nagy tudósok jó fizetésétt a teleszkópba, egy csomó kámputer között. Tod’-e, egy olyan kámputer es mennyibe kerül? S még hejzza az a kicsi tévécske? S az mennyi INTERNET fogyaszthat!!! Az nekünk mejen jó lenne! De ők reja vannak kucorodva a TÁPcsöveikre, egész nap csak kávéznak, s jól vannak, binemerszi! S mü itt döglünk meg, de őköt még asse’ érdekli, me’ a csillagokot nézik!
Karomból elszállt a lendület, a kisagyam nem számolta a vektorokat, nem jelenítette meg a folyamatot egyszerű grafikonban, nem érdekelte a szeg fejéből kiinduló visszaható erő nagyságának elemzése. A mester magánkívül folytatta:
– Nagy bőcsön elvannak, DE EGY SZEGET NEM TUDNAK ELÜTNI!!!
Kész. Egy nagy piros ikszet rajzolt az elméleti fizikára. Kijelentése axióma-érvényű. Pillantásával megfenyegetett, hogy elmegy Magyarba’ vendég-sztárkőművesnek fajáncot s grésziát rakni, ha ezentúl nem veszem őt komolyan. S ha ő egyszer levette a kezét rólam, akkor engem az isten elhagyott a priori s a posteriori is!
Dühömben rásóztam a szegre, teljes erőből. Sunyin elgörbült. Most akkor patentfogóval vagy csípőfogóval húzzam ki? Szerencsére van mindkettő, mert a mester megvásároltatta velem, és nem engedte, hogy azt a pénzt olyan marhaságokra költsem, mint a Hubble felvételei a mélyűrről, második kiadásban.
– Csípőfogót, te tajdok! – ordított bennem a mester, amikor látta, hogy a patenthoz nyúlok. Még meg is tikkadt a parizeres szendvicstől, amelyet éppen majszolt, úgy meredt rám szigorú-csalódott szemekkel, megvető fokhagymaszaggal.
Kijött a szeg, magával rántva egy tenyérnyi vakolatot. A mester mérgében földhöz vágta a maradék ennivalót. A kenyér „haja” tehetetlenül csattant a földön, aztán a mester karjából kilövellő iszonyú erő hatására még pattant egyet a linóleumon, hogy másodjára teljesen szétlepcsenjen a padlón és atomjaira hulljon. F = m*a. Nem! Ez már az einsteini E = mc²!
Be akartam verni egy szeget, lakásfelújítás lett a vége. Mestert hívtam, igazit. A külvilágból. Iszonyodva nézett rám, amikor megtudta, hogy színész vagyok. A bennem lakó mester szomorúan könyökölt fejem ablakában, keserűen bólintott a kinti szakember minden egyes szavára, és nagyon sajnálta, hogy annak idején elszalasztott két nagy pofont lekenni nekem, amikor eldöntöttem, hogy mi leszek. Még 1995-ben. Némi elégtételt okozott számára, hogy nem lettem csillagász.
Vakolatgalaxisok, rigipszködök. Falfixplazma. Örvénylő diszperzittejút. Extralavabil. Fal kijavítva. Munka vége. Fizetek. A belső mester szerint ezt a pénzt megspórolhattam volna, de mindegy, most már késő. Egy jó szerelőtrusza kijött volna belőle. A lakásban új illat, mint egy frissen teremtett világban.
Elfelejtettem szólni neki, hogy oda egy szeget képzeltem...
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júniusi számában)
