

Duett, basszuskulcsban.
Gioco historico-rustico, piú patetico.
Adagio 1. – Tü, úgy mint TÜ, IGEN, de úgy mint MÜ: NEM!
Affettuoso 2. – Nem-e?
Deciso 1. – NEM.
Agitato 2. – S há’ métt nem?
Eroico 1. – Me’: NEEM.
Pausa. Tacet.
Accelerando 2. – Met?!
Energico 1. – Met, Tü Münköt többet nem: IZÉ.
Appatisonato 2. – Mejen IZÉ, Te?
Appassionato poco a poco 1. – Mejen IZÉ??!!!
Simile 2. – Mejen, s mikó’?
Grave 1. – Mikó’, mikó’? AMIKÓ’! Akkó’!!!
Pausa grande. Tacet.
Parlando 2. – Mü akko’ nem es azé’, izé, tüktököt, methogy: IZÉ, hanem AZÉ, met’ TÜ es Münköt!
Energico 1. – Mü-e tüktököt-e, TE?!
Furioso maestoso 2. – TÜ , há’.
Gradatamente agitato 1. – No, jól FEL vagytok Izélődve, met MEG vótatok Izélődve!
Furioso grave 2. – Te es ne mind izélj, TE, met’ ma...!!!!!
Furioso grave eroico 1. – Mit „met’ ma”, TE, mit „met’ ma”?!
Feroce 2. – Én-e, TE??!!
Grandioso grave 1. – Te, te TEEE!!! TÜ!!!
Eroico feroce 2. – Mü-e, TE?!! MÜ-e, TEEEEEE????!!!!
Eroico feroce funebre 1. – Tü, TÜ, TE!!!! Tü, TE, TŰŰŰŰŰŰŰ!!!!!
Ha 1< 2, vagy 1>2, akkor: Nagy verekedés, piu forza.
Ha 1=2, akkor:
Coda:
Grandioso piu patetico 2. – Akko’ müMÜ, s tüTÜ.
Patetico rustico 1. –Nem eztet mondtam-e mán az elejin?
Köpés, grande.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. márciusi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.