

Kis falum egyetlen és legkedveltebb autószerelőjénél beszélgetünk az asszonykával, mikor megcsörren a munkálkodó mester telefonja. Látszik, hogy nagy baj van, mert a kezében lévő szerszámokat a motorháztetőre dobja, leteszi a telefont, és szól az asszonynak, hogy az összes létező seprűt vigye magával. Szó nélkül is értik egymást, beülnek az autóba a seprűkkel és elhúznak, én pedig ott maradok a kibelezett autómmal a széttárt kapu közt. Pár óra múlva visszajön az asszony, mondja, hogy nagyjából eloltották a temetőben keletkezett tüzet.
Mifelénk ha valaki meghal, egy ideig minden nap gyertyát kell gyújtani a sírjánál. Ilyen szomorú gyertyagyújtásból támadt a nagy tűz, igazi tisztítást végzett a sírok között, a nyári aszályban.
Látni akartam én is a falu jelenlegi legszomorúbb és legfontosabb eseményét, ezért megkértem az asszonykát, jöjjön vissza velem. A látkép eléggé eklektikus volt: háttérben leperzselt domboldalon sírok, előtte, a hidegház körül sörözve üldögélő, büszke férfiak. A szanaszét dobált seprűk, ásók, kapák és biciklik azt mutatták, hogy kemény munkát végeztek a tűzoltók.
Mire odaértünk, zajlott már az akció kiértékelése egy-egy üveg sör kortyolgatása mellett, melyeket a boltos hozott ki az esemény hírére. Ennyi férfi egy kupacban ritka dolog, régi emlékek elevenedtek fel: mikor a Pista háza égett, amikor a Lajosé, vagy amikor a boltosné csűrje. Akkora tűz viszont sose volt még, mint mikor a gáter. Persze csak azért, mert volt biztosítása. Annyira beleélték magukat a mesélésbe, hogy egy-egy atyafi beállt a kör közepébe, s úgy adta elő bősz hangon a történetét.
Egy idő után rájöttem, hogy a férfiak leginkább nekünk, a két fehérnépnek játszanak. Mert ahol megjelenik a nő, ott a férfiak már nem egymással kommunikálnak. Kész előadóművészet, színészi parádé és sírokon pózoló akrobatika volt, amit elműveltek érettünk, nem is beszélve a választékos, díszes, kimunkált csipkelődésekről és az erőtől duzzadó metakommunikációról.
Ilyen megtisztelve még soha sem éreztem magam férfitársaságban, mint e temetőben.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.