Laborfalvi Laura: Jóleső kisbűnök

          „Bejárta a fél határt, innen is, onnan is
           szedegetve. Ezek a jóleső kisbűnök:
           egy-két marék ez-az a máséból...”
                          (Kányádi Sándor: XC. zsoltár)

Falura költözésem után jöttem rá, hogy nálunk a gyümölcsszedés egy harc. Mint minden más. Kertedben ha van termés, és nem szeded le, istenadta jogon máshoz jut. Mert neked nem kellett. Ha nem vigyázol telkedre, mint Árgyélus, gyümölcs nélkül maradsz. Míg te nyaralsz, szorgos szekeresek vonulnak el gyümölcsösöd szélén a mezőre, s útközben a kihajló ágakról (hogy elég hatékonyak legyenek aznap) belerázzák a szekerükbe a termést. Így a legpraktikusabb, ez olyan kettő az egyben, mert hajolgatni sem kell, és mégis jól gyűlik a pálinkának való.

Ha elindulnak hozzád gyümölcsöt szerezni, és észreveszik, hogy hazajöttél, a feléd kanyargó útról letérnek egyenesen a telked alatt csordogáló patakhoz, és vagy követ, vagy homokot, vagy vizet raknak, hogy ne lett légyen járjanak potyára (mert székely ember ok és eredmény nélkül nem megy sehová). Legutóbb az az atyafi, aki szekérrel indult a kertem irányába, s észrevette, hogy váratlanul hazajöttem, mit tehetett, szintén lement a patakra, s a szekéren lévő hordókba vizet mert zuhogó esőben, majd a zötykölődős úton kifelé mind kilocsolta. Ősszel, esős időkben kotyós hordókba* vizet meríteni patakból fura dolog… Szóval néha nehéz az álcázás, viszont kötelező.

Egy idő után arra is rájöttem, hogy csak viharos, erős szélben indulnak el sétálni a helyi atyafiak. Pedig nálunk a séta úri dolog, fölöslegesen nem járkálunk. Akkor mi oka lehet ennek a furcsa szokásnak? Hát a dióbegyűjtés. Mert mindenkinek nincs ám diófája! És diós kalács nélkül sincs karácsony! Különben is, télen a pálinkázás előtt jólesik egy kis diótörés, pucolás a jó meleg, duruzsoló kályha mellett.

Minap nagy vihar volt, és csúnya zajokat hallottam a diófánk irányából. Kimegyek, s hát látom, hogy szomszédunk, a kilencvenéves apóka szedi a diót a földről. Kérdezem, mit csinál ilyen rossz időben, mondja, hogy egyet sétálgat, ne, jövöget egy vederrel innen a boltból, s mikor a lába elé esnek a diók, fölszedi, hogy ne tapossa el. Irtó sok dió eshetett a lába elé, mert a fél veder tele volt. Elköszönünk, s ezzel szépen befordul a portájára.

Nem telt el öt perc, és látom, az apóka újból sétálgat, immár sűrű eső közepette meneget egy vödörrel a bolt irányába. Tíz perc múlva újra kinézek, s hát már vissza is ért, egészen a diófánkig, és szedegeti a lába elé hulló diókat. Töltök egy vederbe diót, s kimegyek az esőbe, ha már ennyire kell neki a dió, akkor adok neki, az ő korában ne mind hajladozzon. Mondom neki, fogadja csak el. De ő nem és nem, merthogy nem kell neki dió, csak erre járt, és felszedte, hogy ne tapossa el. (Erősen sok dió hullott a lába elé, mert a fél veder újra tele volt.) S egyébként is, ne tanítsam őt diót szedni, mert neki már legalább kilencvenéves tapasztalata, harca van ezen a téren.

Elmondom nevetve az esetet a másik szomszédnak, ő csak legyint, hogy ezen már nem lehet változtatni. Meséli, hogy a diófánk előttünk lévő gazdája, a százéves néne éjszakánként, szeles időben többször is kiment az utcára, hogy megvédje és felkapkodja a dióját a szomszéd bácsi elől. Macska-egér harcot játszottak, ejszen ez tartotta a néniben a lelket, mondja a szomszédom, s ez tartja az öregben is.

Azóta én is gyakrabban kimegyek, felszedem a diót. Van úgy, hogy nem találok egyet sem – ilyenkor átnézek a kerítésen, és látom, hogy a kilencvenéves szomszédom elégedetten somolyog. Mindketten tudjuk, ha elég jól csináljuk ezt a macska-egér harcot, ő a száz évet is megéri.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)