Fekti Vera: Vallomások a vízről I.
I.
A fák lélektanát csak sejteni lehet. Kérges törzsük alatt ott dobog a szívük, földbe gyökerezett lábaikat ősgöröngyök tartják fogva. Karjaikat nemrég még gipszbe rakta a tél, de mára megerősödve ölelik magukhoz a teliholdat. A fénylő égitest bevilágít a fák hónalja alá is. Hőemelkedésük van.
II.
Egy-egy barkaág selyemkendőbe rejti bolyhos homlokát, majd egyszer csak megpattan a rügypikkely, és a téli álomból új életre kelnek a bimbózó csodák. A barkavesszőből koszorút fonok, elnézem, amint egymásba bonyolódnak a hajlékony barkaágak. Szerelem ez: tiszta és molyhos.
III.
Ibolyakék az ég felettem s a föld alattam. Ebbe a kékségben el lehet tévedni. Buggyan a tavasz, a talaj menti fagyokat is magával viszi a Télisten. Apám fűmagokkal hinti be a gyepnek szánt területet. Szép lesz az a tavasz végére, amikor is együtt lélegzik a hajnali fűszál a harmatos felébredéssel.
IV.
Sziromhullató tavasz van. Fátyolán áttetszik a napfény, először eltakarja arcát a május, hogy aztán örömkönnyek peregjenek az anyák napi csokrokra. Az áprilisi bolondszelek huzatossá teszik a szerelmet. Az orgonalila és a pázsitzöld szerelmet. Lehetne bazsarózsa-illatú is. Elképzelem, hogy kifeszített almafa vagyok, aki elvirágzom lassan.
V.
Méhemben pitypangok nőnek, majd elszállnak a májusi szellőkkel. Szememben nebáncsvirágok nyílnak, nem szeretik a napfényt, csak a nedvességet. Jászolmeleg keblemen napos kiscsibék pihegnek, egymás ritmusára ver a szívünk.
VI.
Olyan a gézlap, mint egy akvarellfestmény: átvérzik rajta minden, ami fontos. A júniusi gézlapokat vörös színűekké varázsolja a Szentlélek, majd elnézem, ahogyan a pünkösdi rózsa kihajlik az útra. Szép, ahogyan fésülködik a nap a csönd sűrűjében.
VII.
A tujafák a kórházkertben az égig érnek. Onnan súgnak be a menny ablakán, hogy elkelne egy kis segítség, még mielőtt szárnyakat növesztenének a betegek a halálhoz. A fenyőfák az otthoni szalonnasütőt ölelik körbe. Szeretet van bennük, örökzöld szeretet. Azt gondolom, nem is kell ennél több.
VIII.
Legfeljebb Isten májusfáján színes kreppszalagként a szellővel együtt hajlongani az áfonyaszínű égbolt alatt.
IX.
Liliomvirulástól csókacsicsergésig.
X.
A palánták gyorsan nőnek, kiülteti apám őket, ősgöröngyű anyaföldbe. A paradicsomot felkarózza, kicölöpözi az életét, de Isten a cölöpöket reggelre mindig felszedi, s odébb tolja. Rozsda-tavasz arca van az elmúlásnak, a semmi ága-bogáról lógatom lábamat. Véresre karmolja a karomat a nap, sebzik a természet, a hajnali ébredés ment meg a haláltól.
XI.
Kicsoszog lassan a május a tavaszból. Nyárelő van, fától fáig lépdelek, madárdal hullik a nyakamba, lekottázott nyári napsütés. Fényes a Hold tányérja, karimáján megcsillan a semmi. Onnan lehet tudni, hogy még valami történni fog, hogy vérző venyige az alkonyi táj. Lebilincselő a látvány, amint a nap alábukva a horizontnak, naranccsá érleli az eget.
XII.
Múzsacsókot hint homlokomra az utolsó tavaszi napsugár is, bokrokban fészkel a félelemem, hogy nem érem meg a nyarat. Tavasz hozott, nyár visz el, a kikarózott koktélparadicsomban piciny magvak várják az elmúlást. Szép az, amiket a tavasz összegyűjtött a számomra: a habfodros felhők, a gyöngyviráglepedők repülése, az orgonalila pentatónia.
XIII.
Margarétacsokor az életem. Szeret, nem szeret szirmok hullanak a fűre. Betakarják a rétet, betakarnak engem is. Hátam vetem az égnek, arccal a földet érintem. Szaga van az elmúlásnak, szaga van az anyaföldnek. Majd egy csipkeangyal jön le értem, s szárnya alá hajtogat, majd egy madár csőrében felkapja, s elviszi a tavaszt.
