Lajtos Nóra: Tört fény

A hatemeletnyi tujafák tövében egy pad állt. Ez volt a törzshelye Lenkének. Köntösét elöl szorosan összefogta, mint aki fázik a harminchárom fokos hőségben. Papucsába is zoknit húzott, mint aki fél a felfázástól még ilyen időben is. Lassan közelített a padhoz, leseperte a ráhullott tujaleveleket, és leült. Vékony lábszárait összekulcsolta. Egy határidőnapló volt a kezében. Letette maga mellé, olyan eltökélten, mint aki már talán le is számolt a naplóírással. A tujafa ágain megbújó madarak csivitelését hallgatta. Szerette a madárdalt, meg igazából a komolyzenét. Valamikor zongoraművésznek készült, de nem volt hozzá kellő tehetsége. Solvejg dala jutott az eszébe. Szolmizálta is magában a felfelé, majd lefelé haladó vezérmotívumot. Amikor elakadt a szolmizálásban, akkor csak dúdolta a dallamot. Fájdalmas, melankolikus muzsika ez. Mintha csak a hangulatát kottázta volna le Grieg mester.

Hazagondolt. Az anyja három éve fekszik mozdulatlanul. Nem beszél azóta. A demencia igen korán és agresszíven megjelenő formája az övé. Az apja gondozza. Szondán át eteti, pelenkázza, forgatja a harminc kilóra összeaszalódott kis madártestet a felfekvések elkerülése miatt. Gondosan ápolja a feleségét, s miközben krémezi az arcát, kezét, lábát, olykor-olykor férfikönny is hull a beteg párnájára. Ő erre biztosan nem volna képes. De mások se nagyon. Egy-két hónapig talán, de éveken keresztül! Mérhetetlen tisztelet költözik a szívébe, amikor az apjára gondol, aki mos, főz, takarít, csirkéket nevel, disznókat etet helyette is. Lenke a faluból a szomszéd nagyvárosba ment tanulni. Hatalmas mappatartója néha majdnem elrántotta törékeny testét. Abban voltak a műszaki rajzok, de a falu csak annyit értett meg Lenke tanulmányaiból, hogy rajzokat készít, tehát rajta maradt, hogy festőművésznek készül.  De ennek már sok éve. Azóta felköltözött a fővárosba, harmadmagával bérelt szobát egy külvárosi kerületben. A lakást hárman hozták lakható állapotba. A parketta valamikor elázhatott, mert fel volt púposodva, azt újraparkettázták. A kifestését ő vállalta, ha már egyszer „festő”. HÉV-vel utazott be a belvárosba, ahol egy földmérnöki irodában vállalt munkát. Szerette a munkáját, és ezt ki is használta a vezetőség. Annyi anyaggal látta el, amit a gyakorlatban nem lehetett határidőkre megcsinálni.

Egyszer a HÉV-re várt, amikor a peronon összeesett. Nagy ijedség támadt körülötte, s mivel ájulásához görcsroham is társult, mindenki epilepsziára gyanakodott. Egy utastársa hívta ki a mentőket, amely beszállította a Rókusba. Az anamnézis felvételére már sikerült kontrollált állapotba kerülnie. A diagnózisában idegi kimerültség szerepelt. Átszállították egy másik intézménybe, ahol a pszichiátriai osztályon kezdődött meg a kezelése. Először próbálták gyógyszermentesen, majd gyógyszerekkel kezelni. Alvászavarával nem tudtak mit kezdeni. Hiába kapott nagy dózisú altatót, azzal sem aludt napokig. Egyszer az elektrosokk-kezelés is felvetődött nála. Azaz nemcsak hogy felvetődött, hanem négy alkalommal sokkolták is Lenkét. Egy első emeleti szobában gyűlt össze a sokkolóstáb: a sokkolást izomrelaxációban végzik, altatással. Amikor a doktornő kiadja a vezényszót, hogy kezdhetjük, akkorra már a fején vannak a drótok, tappancsok, halántékán a csipeszek, amelyek egy elektródaszerkezethez és egy fekete-fehér monitorhoz vannak hozzákapcsolva. A pár másodperces elektromos kisülést a beteg nem érzékeli, hacsak utána nem. Lenkének migrénes fejgörcse és ötperces amnéziája volt az ECT-kezelés után, amelyet heti két alkalommal, összesen négyszer végeztek el rajta, eredménytelenül. Ekkor került át egy alföldi megyeszékhely pszichoterápiás osztályára, ahol a kórházkertbe kiülve hallgatta a lekottázott nyári napsütést a tujafa alatti padon.

Nem fordított a nyakán, csak a szemével nézett a mellette fekvő határidőnaplóra. Rátette a kezét, végigsimított rajta, mint valamely becses tárgyon, aztán az ölébe vette és kinyitotta az aktuális napnál. Csütörtök volt. Elővette a köpenyzsebéből a tövig lerágott ceruzáját, és elkezdett írni. Írása kusza volt, aprócska betűit úgy horgolta egymásba, hogy azokat szinte csak ő tudhatta kibetűzni. „Nemrég ébredtem. Összehorzsolódtam magammal. Az emlékek véreznek. Görcsölök, mint a megérett méhlepény. Papírmadarak repkednek a fejemben. Szétszaggatom őket odabent. Egyesével hullnak alá a párnámra. Elalszom. Sylvia Plath-verseket írtam az éjjel. Szerelmeseket. A Tedd-del való együttlétükről. Hogy holdkráter a női ágyék. Hogy félt az idő előtti fogantatástól. Hogy a széttárt combok akár a fecskék villás farktollai. S jön az unikornis az egyszarvával, és beledöf a közepébe…” Ennyit tudott írni, mert csoportterápiára hívta a nővér, kissé pattogva, hogy elkésik. Akkor becsukta a naplóját, zsebébe csúsztatta ceruzáját, és a folyosón kissé szaporázta lépteit, amikor utána kiáltottak, hogy telefonja van, az apja keresi. „Anyád haldoklik. Odatartom neki a telefont, biztosan hallja, amit mondasz neki.” Lenke kezében remegett a telefon. Nem tudott megszólalni. Hallotta a vonal másik végén a hörgő hangokat, látta is maga előtt anyja fel-felakadozó fekete szemeit, de csak nem tudott beszélni. Amikor a vonal megszakadt, akkor messze nézett ki az ablakon, s látta, hogy a tujafákon fészkelő madarak szétrebbentek. Ő pedig elkezdte Peer Gynt haldokló anyjától, Aasétól búcsúzó dalát dúdolni. Azóta is azt dúdolja a tujafák alatti padon a tört fényben.