Mostanában mindig arra gondolok, hogy elcseréltek. Rögtön születésem után a kórházban. Volt már ilyen, hallottam róla. Nem lehet más magyarázat. Mert hiába fürkészem anyámat, semmi hasonlóságot sem fedezek fel közte és köztem. Nézem a lánykori képeit. A neonzöld szem, a pengeként elhúzódó száj, a hosszú, jelentékeny orr, az erőteljes állkapocs, az arc előreugró vagy homályban maradt részei, semmi sem előlegezi majdani önmagamat. Az esküvői fotóját, amin olyan érthetetlenül, indokolatlanul boldog. Szép volt, igen, semmi kétség. Apáról kérdezem. De apát elintézi néhány mondattal. Hogy gyenge volt, nem tudott helytállni ott, akkor, amikor kellett volna. De ez így túl egyszerű. Nem is csak egyszerű, hanem üresen szimpla. Mi lesz, ha majd találkoznak egyszer a túlvilágon? Mert találkozhatnak még, nem lehet tudni. Mit mondanak majd egymásnak? Jobb lenne, ha anyám titkon az apám fényképeit nézegetve sírdogálna vagy legalább az emlékezés ellágyult hangján beszélne róla. Jobb lenne nekem.
Két dologra vigyáztam eddig, hogy elkerüljem, arra, hogy eltörjek valamit és hogy beteg legyek. Tegnap is elképzeltem pedig, amikor jöttem ki a konyhából a tele kuktafazékkal, és ott az a magas küszöb, hogy megbotlom, és a fémkukta hatalmas csattanással a kőre zuhan, elviselhetetlen az a csattanás, mindenütt cafatos húsdarabok, szétfőtt zöldség, a zsíros lé befolyik mindenhova, oda a vasárnapi ebéd. A drága húsleves. Amikor befőztem a levest és kitettem az asztalra, arra gondoltam, milyen jó, hogy ezt elkerültem. Pedig milyen könnyen megtörténhetett volna. Nagy megkönnyebbülés. Plusz nyereség. Hogy most nyugodtan kanalazzuk a finom levest, anyám csak az időjárásról beszél, hogy úgyis mindjárt elromlik, és nem arról, hogy milyen hülye vagyok, hogy nem ott az eszem, amit csinálok. És nem is arról, hogy ő, akármilyen elfoglalt, mert mindent neki kell csinálni, soha nem tör el semmit. És ezzel a különösen nehéz életét még feleslegesen terhelem. Ezt már ő nem mondja így, de én tudom jól.
Ha valami rosszat teszek, a legszörnyűbb, hogy nem tudok megszólalni. A máskor áradó szópatak elakad, gombóccá gyűlik a torkomban, lenyelni sem tudom, ott csomósodik, ha mégis beszélnem kéne, a hangom vékonyan, sípolóan préselődne ki a gombócok közül, nem is próbálkozom. Mert mondhatnám, hogy nem is vagyok hülye, de ezt felesleges mondanom, mert már eleve meg van állapítva. Mondjuk, ha csak feltételezné, hogy hülye vagyok, avagy sem, pró vagy kontra, akkor még beszállhatnék, érveket hozhatnék fel, hogy miért nem vagyok hülye. Akkor még meggyőzhetném. De az ilyet soha nem szokták feltételezni, mindig csak megállapítják.
Anyám mindig nagyon biztos abban, amit mond. Sőt már azt is tudja előre, hogy mi fog történni, és így azt a rosszat is, amit el kell kerülnöm. Az egyetlen baj az lehet, ha nem hallgatok rá. A betegségeket is többé-kevésbé elkerülhetem, ha rá hallgatok. Mondjuk erre büszke is vagyok, hogy a kötelező gyerekbetegségeket leszámítva nem is voltam igazán beteg. Azt már nem tudom, hogy azért, mert hallgattam rá, vagy csak úgy. Néhány félönkívületben, verejtékben fetrengő állapotomra emlékszem. Kellemes emlékek. Amikor elhatalmasodott rajtam a láz, látszott rajtam, hogy nincs mese, beteg vagyok, anyám már nem ismételgette folyton, hogy ő megmondta előre, tudta, hogy ez lesz, és ezzel is csak neki csinálom a bajt, hanem ilyenkor az ágyam fölé hajol és mély részvéttel a hangján megkérdezi, hogy vagyok. Tudom, hogy ilyenkor tényleg aggódik értem. Hogy egy velem. Az én fájdalmam neki is fáj. Csakhogy nekem ilyenkor nem fáj semmi, nekem ilyenkor a legjobb. Szeretnék még sokáig-sokáig ilyen lázas, szinte önkívületi állapotban feküdni. Hogy örökké tartson az a lázas tavasz. De nem tart sokáig, mert miután felépültem, a betegségem elrettentő példa a jövőre nézve.
– Remélem, tanultál belőle. Ha felöltöztél volna rendesen, ez nem történik meg – dohogja.
A legrosszabb az egészben az, hogy nem tudom, melyik az igazi anyám. Mert annyira különbözőek, hogy igazából nem is lehetnek egy testben. Legjobban azt szeretném, hogy mindig úgy nézzen rám és úgy kérdezze meg, hogy vagyok. Hogy sírjon néha, de nem a keserűségtől vagy a dühtől, hanem egy film közben. Nem lehet, mert erősnek kell lenni. Mindig. Hogy ő semmilyen helyzetben nem hagyta magát. Pedig nem olyan élete volt, mint másnak. Más az ő helyében rég összeroppant volna. De ő mindig minden bajt túlélt. Egyszer láttam egy filmet a tévében, Alaszkában vagy az Északi-sark közelében játszódott, anya és lánya egy kis faházban, és csak egy takarójuk van. Elképzelem, Alaszkában vagyunk vagy az Északi-sark közelében, és abban a kis faházban nekünk kell átvészelnünk az éjszakát, és csak egy takarónk van. Mit csinálna vajon, nekem adná azt az egy takarót, a testével védene, értem aggódna vagy magáért? De valójában egyik gondolatot sem vagyok képes elviselni. Ne add ide a takarót magadtól, ne vedd el tőlem! Miközben zsibbadok a hidegtől, belém szúr a fagy, és ő is ugyanazt érzi, mint én. Sír. Ő sír. Nem, nem akarom ezt a képet látni, helyette inkább arra gondolok, én fogom megvédeni őt, én fogom magam feláldozni érte, én adom neki oda azt az egy takarót, és boldogan halok meg ott, abban a kis faházban, hogy őt megmentsem. Ebben megnyugszom. És az életemet is el fogom rendezni valahogy. Érte. Mert szerintem az életem teljesen rendben van. A fejem felett ott az ég a vonuló felhőkkel, köröttem a mindig ismerős táj, amit hosszan elnézegethetek. De szerinte ez nincs jól, ennyi nem elég, akkor hát elrendezem. És nem baj, anya, a kis faházunkban majd az időjárásról beszélgetünk, arról, hogy a végén mindig hideg lesz. És jó lesz így.
Semmi kétség, cseregyerek vagyok. Mostanában mindig ez jár a fejemben. Meg az is, hogy szívesen találkoznék, nem is annyira a vér szerinti szüleimmel, hanem azzal a másik gyerekkel, akit helyettem neveltek fel. Hogy neki milyen volt. Valamiért azt hiszem, jobb, könnyebb élet jutott neki. Csak anyámat sajnálom mégis. Hogy egy idegen gyereket kapott, és még csak nem is tudott róla. Engem. Szegény anyám.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 14-i számában.)
