Öt óra, még fenn a nap. Napszám után még senki nem megy haza azonnal, téblábolnak kicsit, élvezik, hogy szabadok. Addig sem kell újabb munkába fogni. A többieknek csak kötöttséget, állandó háztáji tevést-vevést jelent az otthon. Neki nem, őt nem várja senki. Az átizzadt inget jólesően megfújja egy-egy szellő, leveti, cigarettára gyújt. Nyakán, vállán a déli nap heve. Amúgy három szünet jár a napszámban. Egy nagyobb ebédszünet, akkor aludni is lehet egy rövidet. Meg két rövidebb cigarettaszünet. Amit mindenki úgy próbál elnyújtani, ahogy tud.
Nyomottan gondol a vészesen közelgő, elkerülhetetlen napokra. Csak már túl lenne rajtuk. Nem lehet pedig semmit sem csinálni, mert a lánya valamilyen túlhajtott lelkiismeretesség folytán ragaszkodik az évenkénti látogatáshoz. És mivel ritkán jön, legalább 3-4 napig marad. Pedig borzasztóan szenved, és rossz nézni a szenvedését. Hogy itt nem lehet zuhanyozni, de még kezet mosni se rendesen, meg milyen koszban él. Ő is menekülne tőle, de hogy olyan messziről eljön hozzá, itt kell lenni vele, még napszámba se mehet. Pedig mindig mondja, hogy tőle menjen nyugodtan. Meg aztán nincs is mit mondaniuk egymásnak. Az a pár kötelező mondat, hogy mit csinál a férje, hogy megy az iskola a gyerekeknek, hamar lejár, utána kínosan hallgatnak, mert ki nem mehet, ha már egyszer itt van, ott kell ülnie vele az asztalnál, pedig már a töltött paprikát is megették.
Ha visszagondol, sosem volt mit mondaniuk egymásnak. Nem is maradtak jóformán soha kettesben. Az anyjával igen, amíg élt, nekik megvolt a külön kis világuk. Magyarból hozta neki a Puma márkájú, akkor divatos edzőcipőt, sálat, bőrdzsekit. Hogy az ő lánya is olyan legyen, mint a többi! Csak nem lemaradni, semmi áron! A vonaton a határhoz közeledve a saját cipője helyett felhúzta a vakítóan fehér sportcipőt, hozzá a fekete bőrdzsekit, hogy a vámos ne kötekedjen. A saját cipőjét kidobta a vonatból. Persze így is szórakoztak a vámosok eleget, ismerték már a trükköt, macska-egér játékot űztek az asszonyokkal. Olyan is volt, aki a bugyijába rejtette a határ túloldalán vásárolt órát, és a vámnál váratlanul megszólalt az ébresztő… Autót vett neki törlesztésre, Daciát, onnantól kezdve nem volt megállás. Egyre többet akart. Aztán ennek végpontja, a nagy ugrás: külföld, a számára teljesen ismeretlen Svédország. Annyit tudott csak róla, hogy ott mindig hideg van. De mint kiderült, azt se jól, mert a lánya idegesen kijavította.
– Ugyanolyan nyár van, mint itt, hogy képzeled… Vagyis majdnem ugyanolyan. Nektek nem volt földrajzórátok az iskolában?
Még két nap… csak már vége lenne.
Hazafelé menet a kioszkban húskonzervet vesz, a teraszon még megiszik egy felest. Elüldögél. Hiába mondják a rossz nyelvek, hogy pancsolt szesz, nem igaz, mert valódi barack, nem is vízszerűen áttetsző, mint a szesz, halvány barackszín, ahogy meglöttyen a pohárban. Egyszerre hajtja fel, szétárad a tagjaiban jólesőn, átmelegít, forrósít, megolajoz, ruganyos lesz tőle az izomzat, frissebb a járás, kiélesedik a tekintet. Éhséget érez, de kellemesen, várakozón. A konzervet az asztalon vágja fel a kisbicskával, a vágás nyomán kibuggyan a lé, a pengéről le kell nyalni, majd darabokra szelni a löncshúst, a penge hegyével kimetszeni egy-egy szeletet. Tempósan nyeli a falatokat, kenyér sem kell hozzá. A pálinka után frissen hat az étel.
A faluban lassan beáll a csend, a szomszéd ablaka kékesen vibrál. Az esti sorozatokra megszáll a finom por, elülnek a csattanó kiáltások. Egy rexfelügyelőnyire megállt élet. Levegő. Kiül a farönkre, cigarettára gyújt – egy teljes doboznyi lapul a zsebében, mert pénzt kapott –, pörsen a finom papír, izzik, mélyre szívja a füstöt, kiengedi, megkönnyebbül. Szemben a lemenő nap korongja, belenéz. Narancssárga fény.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 3-i számában.)
