

Az iskolában szokott ez így működni. Itt a cím, mondja a tanár, írjál róla fogalmazást. Én most azt a feladatot kaptam, hogy a művészetről írjak. De jó, ez könnyű téma! Hm. Ez nehéz téma.
Amikor a hároméves kicsi unokámat zenehallgatásra akartam rávenni, szófogadóan leült mellém. Figyelt, gondolkodott, aztán megkérdezte: de mi ennek a lényege? Hát, ez itt a kérdés. Persze, számtalan válasz létezik rá, vannak, akik abból élnek, hogy ezzel foglalkoznak, művészettörténészek, kritikusok, és egyéb okos emberek, akiknek véleménye van, hogy egyezik, van, hogy nem. Mindenesetre csakis a magam nevében tudok válaszolni. Nekem attól válik művészetté egy alkotás, ha megragad, megráz, meghökkent, meglep, eltalálja a szívemet, elgondolkodtat, továbbgondolkodtat, megríkat vagy épp megnevettet. Amit viszont elutasítok, az a modorosság. Amikor például egy teljesen egyszerű kis dallamot – amiben nincsen semmi extra hajlítás, sem meredek hangmagasságváltás vagy más nehéz elem – úgy énekel valaki, hogy közben rángatódzik, erőlködik, grimaszol, szinte szenved. Az én privát művészetszűrőmön fennakad az ilyesmi, akkor is, ha művészeti díjat kap. Mert a művészet bonyolultságában is egyszerű és természetes. Persze ízlések és pofonok. Meg aztán az mindig is volt, hogy művészeti díjjal művészeten teljesen kívülálló dolgokat is jutalmaztak.
A művészet alapja az alkotás, képekből és gondolatokból születik. Ma ötéves kicsi unokám hajdíszt készít nekem. Napraforgót, mert tudja, hogy az a kedvenc virágom, és azt is, hogy ebben van némi része egy bizonyos „Fangó”-nak, aki festő volt és napraforgót is festett. Leül a kisgyerek, pontosabban félig ül, félig áll, izgatottan, sietve vagdos egy papírlapot, aztán színez, újra nyír, majd egy hajcsatot kerít elő a feneketlen kincsesdobozából, beletűzi az elkészült tenyérnyi nagyságú papírvirágba, és üdvözült arccal átnyújtja nekem. Már kész is van? Siettem, mondja. Azért siettem annyira, mert ott volt a fejemben a virág, és nem akartam, hogy elmenjen. De még sok más is van a fejemben. És térül-fordul, öt perc múlva két kerek papírkosárkát hoz, amiket azért alkotott, hogy majd abból ehesse a mustárt és a ketcsupot a virslijéhez. Utána elmagyarázza, hogy az autót, amit papundekliből és sok minden másból épít – lám, a gyerekek természetes módon újrahasznosítják a dolgokat –, forró víz fogja hajtani. Látja a fejében a csövek elrendezését.
Innen ered minden. Amikor a fejben elkezdenek tobzódni a képek, és ki akarnak jönni. A forma, ahogyan kijön, persze, csak ha kap rá esélyt, koronként változik. Az esély kulcsfontosságú tényező. Egyik könyvében Leo Buscaglia mesél arról, hogy a tanító annak a gyereknek a rajzát jutalmazza, aki a tanítóéhoz hasonló fát rajzol, azét viszont nem, aki a csak a saját képzeletében élő fát vetíti a papírra. Én nem ismerek ilyen tanítót, de attól még lehet, s biztos, hogy van ilyen szülő is. Miért írod, hogy kék a fa és piros a fű, mikor az zöld? Elment a józan eszed, te gyerek?
Hagyjad őt alkotni, te szülő! Nem tudhatod, miből lesz a cserebogár. Kiből lesz a művész.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.