

Légy szabad, hagyd kint a valóságot! – hirdeti ezer meg ezer fesztivál szlogenje. Kortrend, politikai jelszó és életstílus lett a szabadság. Digitális nomádok, az erre az életformára ácsingózó irodai dolgozók, a „szabadítsd fel magad!” jellegű motivációs könyvek mind jelzik, mekkora érték is a mindennapi szabadság. És paradox módon a szabadság hajszolása kéz a kézben jár az „én, enyém, nekem” mantrájával. Weöres Sándor írja: „előny értékében ne higgyetek, / s lemállik rólatok a százféle téboly”. Nem arról van szó, hogy egy nép azt mondta: „Elég volt!” Nem remegtek világrendek. Nem olyan szent ügy az egyéni szabadság, amiért ezrek kiáltanak fel. A XXI. századra minden egyéniesült, még a szabadság érzése is. Saját béklyóinkat a szabadság hiányában látjuk, és ebben igazunk is van. Viszont a szabadság nem áru.
Egyáltalán mit jelent szabadnak lenni? Nem törődni a következményekkel, vagy inkább a döntéseket a következmények teljes tudatában, azokat felvállalva, szabad akarattal meghozni? Mi a szabadság, ha nem ez? És ki az, aki ezt árulhatja?
Mindenféle külső eszközök jelentik az egyéni szabadság csúcsát: nyaranta öt nap, amikor olyan koncertről olyan koncertre megyünk, amit nem mi kértünk, legfeljebb valahol metszi a zenei ízlésünket. Sorban állni italért a tűző napon, vagy a forró éjszakában. Hogy egy darabig úgy érezhetem, én vagyok a saját életem ura. Hogy itt és most nincsenek következmények. Ez nem szabadság, csupán annak illúziója.
Jóval nehezebb elérni, hogy ne csak átmenetileg legyünk az életünk ura. Ha sikerül, akkor a fesztiválozás, vagy a komfortzónából való kilépés félreértelmezett aktusa is más megvilágításba kerül. Nem az lesz a fontos ugyanis, hogy egy darabig lerázzam magamról az iga nyomát, hanem az, hogy gyarapodjak. De nem is biztos, hogy sikerült. A szabadságra való törekvésben benne van a bukás lehetősége, ez teszi kockázatossá és rendkívül ősivé ezt a vágyunkat. Minden annyit ér, amennyire nehéz megszerezni.
A szabadság olyan dolog, amiért meg lehet és meg is kell halni – konkrét és átvitt értelemben. A szabadság kivívásához le kell győznünk valakit. Ha az egyéni szabadságot nézzük, akkor saját magunkat, rossz beidegződéseinket, kis túlzással démonainkat, ha a valódit, akkor pedig azt, aki az útjában áll. Ez a szabadság pedig nem pusztán előny, ez a szabadság már végcél, nem pedig átmeneti állapot. A carpe diem zavaros és rövid távú diadala.
Fesztiválra menni nem a szabadság megélése. Fesztiválra menni sokkal inkább szórakozás, kizökkenés a mindennapokból, pihenés. Felejtsük el a túlzott misztifikációt! Korunk ugyanis tobzódik abban, hogy középszerű jelenségeket ruház fel mindenféle misztikus töltettel. A fesztivál után úgyis ugyanolyan lesz az életünk, mint korábban.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. augusztus számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.