

Legutóbb Zalába utaztam, Zalaegerszegtől úgy húsz kilométerre délre, Szentkozmadombjára. A vonat Egerszegig ment, onnan autóval haladtam tovább, és míg a vasúton egész más dolgok ragadják meg a figyelmet, mint az erdők, rétek, jobb esetben a Balaton, addig az autóból megcsodálhattam a jellemzően a hatvanastól a nyolcvanas évekig épült Kádár-kockákat.
Nem értékítélet, persze. Otthon, Felvidéken is van egy pár, nagyszüleim háza a szomszédban szintén ilyesmi, bár mivel kétemeletes, sátortető helyett lapos teteje van. Mégis leginkább Zalában tűnt fel, mennyi is van belőlük.
A kockaházak esetében ugyanaz figyelhető meg, mint a paneleknél: a közvélemény szerint rusnyák voltak, de célszerűek, minden igénynek megfelelnek, és mégis továbbállna belőlük az ember. Eddig csak belegondolni volt nyomasztó, hogy ha kinézek az ablakon, sok ugyanolyan házat látok, mint amilyenben én is lakom. Aztán februárban költöznöm kellett a négyméteres belmagasságból a két és feles panelbe. Utóbbi egyébként sokkal komfortosabb, csak más belépni a százéves bejáraton, mint a hetven éve sebtiben felhúzott falanszterbe.
Ráadásul Kádár-kockából nyolcszázezer lehet országszerte, és kétmillióan laknak bennük. A kádári praktikát pedig az elégtelen szigetelés némileg árnyalja, mert ezek az épületek energetikai szempontból nem túl nyereségesek, felújítani pedig annyi lenne őket, mint amennyi az értékük. Mindezek ellenére érthető, miért a hatvanas években indult a házépítési mozgalom. Egyrészt támogatták az építésüket, másrészt az emberek szerettek volna kilépni a paraszti világból, a nyeregtetős házak szégyellnivalók lettek, a továbbra is paraszti életszínvonal mellett a vágyak kispolgárivá váltak. Néhány szociológus és építész véleménye szerint Szigetvári János 1976-ban megfogalmazta a parasztházak eltűnésének fő okát, ami ugyanúgy érvényes lehet a kockaházakra is: „Jelen korunkra a falusi lakosság várost néző szemében a saját népművészettel teli háza a szegénység, a szégyellnivaló, a csákányvégre megérett rosszá vált.”
Hogy szégyellik-e az emberek a Kádár-kockákat, nem tudom. Szerintem nem, mert nem igazán van mit rajta szégyellni. Ahogy a parasztházakon sem volt.
Viszont az előző, a korábbi megtagadása, mert épp ciki vagy vállalhatatlan lesz, nem vezet sehová. Vagy csak egy olyan helyre, ahol minden ugyanolyan.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 22-i számában.)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.