

Ha félünk a magánytól, arra a legjobb orvosság, ha egyedül maradunk. Mert minek emberi társasággal növelni egyedüllétünket?! És nem igaz, hogy mindegyre ugyanazt kell átélnünk, hiszen kétszer nem tudunk belelépni ugyanabba a folyóba, mivel az ember úgy változik szüntelen, hogy közben ugyanaz marad.
Bátorrá lett papucsférj? Pipogya házisárkány? Elvégre nincs nagyobb izgalom, mint az unalom. Ettől őrül meg az ember: a mindennapok lassan gyorsuló rutinjától. Mert lehet idegesítőbb, mint amikor előre tudjuk elkövetkező életünk összes állomását lépésről-lépésre? Nincs olyan jól strukturált elme, amelyet a pontról pontra megtervezett mindennapok nem csavarnának fel, mint feleslegesen a nappaliban terpeszkedő szőnyeget – sarokba vele, nincs többé hasznunk belőle. Mert minél boldogtalanabbak vagyunk együtt, annál jobban ragaszkodunk egymáshoz.
Majd cafatokban lóg a boldogságunk a reménytelenség hangtalan kifeszített húrjain. Hiszen a zene némaság, amely betölti a lélek racionális hézagjait. Elvégre a lélek a hiátus miatt tud fájni. A teljes hiátus miatt. Ilyetén formán, amikor az ember teljesen üresnek érzi magát, valójában ezt nem érzi, hanem artikulálja.
Amit artikulálunk, ahhoz kell a nyelv. És ha kell a nyelv, az nincs meg hiátus nélkül. Ezért jobb, ha nem is mondunk semmit. Minél többet beszélünk, annál rosszabb. Persze az sem jobb, ha érzünk. Nincs az érzéseknél csalfább áruló. Még a szavakon is túltesznek. Ebben az a logika, hogy nincs logika: így én érzek, ő beszél.
A férfi és nő kapcsolata nem a szerelemről szól, hanem a kiszolgáltatottságról. Kockázatbecslés. Ötven százalék, hogy boldogok leszünk, és ötven, hogy nem. A játékosoknak van szisztémája. Mert mindenki nyerni akar. Két eset van, amikor nem hagyjuk abba a játszmát: ha nyerésre, vagy ha vesztésre állunk. Nyerni viszont csak akkor lehet, ha teljesen elveszejtjük önmagunkat. Ez senki sem akarja. Ez a csapda. A biztonság veszélyes.
Amikor azt hisszük: ennél szilárdabb talajon már nem is állhatnánk, annál törékenyebb burokban lebeg a létünk. Ami általában törik is – amint lehetséges. Csak alkalom kell hozzá. Az úgy jön, hogy közben megy is. Pont, mint az érzelmek. Mert csak a békével lehet háborúra felkészülni.
De mi van azzal, akinek sosincs békessége? Az hogy fogja elviselni a közelgő hadviselést? Mert amikor lőnek, a fegyver néha – vagy mindig – visszafelé sül el. Minél jobban ágyúzod a másikat, annál több golyóbist hajítasz magadra. Mert az élet olyan állandó harc, amely nem halad sehova, mégis mindent ez mozgat. Mert lehet birkózni a széllel vagy az éjszaka sötét árnyaival, a lélek zegzugai minden esetben erősebbnek bizonyulnak a legkidolgozottabb karizomnál.
Hiszen az éhség irányít minket. Szeretetéhség? Nem a test hiánya − zabáljunk vagy koplaljunk bármennyit −, hanem a szív sóvárgásai. Zsíros cubák vagy simogatás? Omlós kuglóf vagy ölelés? Babérleveles krumplileves vagy kedves szavak? Mert ahol nincs szeretet, ott pokol van. De bűzlik a szeretet, mint az alvilág, ahol a Sátán − aki közismerten nem érez semmit, de legalább ebben következetes − érzelmekből és győztes csatákból kotyvasztja az eltökélt esendőséget.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. októberi lapszámában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.