

A maratoni csatatér felé tartó hosszú, eseménytelen menetelés alatt egy fiatal lándzsás beszédbe elegyedett a mellette ballagó öreg katonával.
– Szemernyi esélyünk sincs ezek ellen a p betűsök ellen. Pártusok vagy patagóniaiak? Nem figyeltem az eligazításon.
– Én meg nem voltam ott, de hogy valami p betűsek, az biztos. Por… per, perpetu…
– Nevezzük őket portugáloknak.
– Jó.
– Szerinted a nyomasztó fölényük ellenére legyőzhetjük őket?
– Még szép.
– De ezek brutál erősek, tele vannak világsztárokkal! Még a lócitromszedőik is milliókat érnek a Transfermarkton!
– Na és? A világsztár ugyanúgy a száján keresztül veszi a levegőt, ahogy te meg én.
– Ez igaz, de ott van nekik az a híres csapatszellem, amelyről a világsajtó ódákat zengett. Olyanok, mint a ragadozók.
– Nézd pajtás, én már számtalan csatát megéltem. Volt olyan, amelyiket megnyertünk, és olyan is, amelyiket elveszítettük, de úgy egyetlenegyszer sem léptem harcmezőre, hogy ne akartam volna győzni.
– A győzelmet én is akarom, de ha ránézek ezekre a földönkívüliekre, egyből inamba száll a bátorságom. Olyan tetoválásaik vannak, hogy a kutya megveszik, ha csak rájuk néz.
– Vadító tetoválásaink nekünk is vannak, ez ma már alapeszköz, mondhatni: a pszichológiai hadviselés része. De úgy összességében a siker nem ezen múlik.
– Hanem?
– Ahogy a hősi énekek dalolják: nem szabad tőlük berezelni. És nemcsak úgy kell tenni, mintha bátrak lennénk, hanem minden porcikánkban annak is kell mutatkozni. Ha azzal a hittel megyünk nekik, hogy az anyátok teremtését, majd adunk mi nektek, ők fognak berezelni. Mi is csapat vagyunk, megkaptuk a kiképzést, tudjuk a dolgunkat, és az nem is olyan bonyolult. Ne feledd el soha, hogy ez a mi hazánk, itt velünk van a nap, a levegő, minden. Azt nem mondom, hogy vissza kell őket kergetni oda, ahonnét jöttek, mert az aránytalan badarság, de ügyesen, taktikusan és kivárással igenis legyőzhetők.
– Ezek szerint te nem vagy berezelve?
– Miért lennék? Ez egy szép nap, és mi csatába megyünk. Kell ennél több egy hivatásosnak?
– Nem.
– Na ugye.
– Várjunk csak: eszembe jutott! Nem portugálok ezek, hanem perzsák!
– Eben guba.
(A PIÜ KMPI szerzőinek futballtárcai a labdarúgó EB alatt)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.