Aznap is babfőzelék volt vacsorára. Már megint. De ezúttal apróra vágott hagymát és karikára szeletelt virslit is kevert bele, hogy tartalmasabb legyen. Végül is ünnep van. A főzelékkonzervet hazafelé vette. Szerette a hagymát, így gazdagon meghintette vele az ételt. Egy műanyag tálcára rakta a tányért, s a tálcát ölébe fogva ült le a televízió elé. Szemcsés volt a vétel a szobaantennával, éppen élvezhető volt a meccs. Halkan pittyent a telefon. Messenger-üzenet jött. Óvatosan tette a kanapé karfájára a távirányítót. Volt már rutinja ebben a mozdulatban. Ha egy picivel arrább teszi, akkor a parkettára esik az eszköz, ha pedig errébb, akkor az ölébe, bele a vacsorába. Nem vette kézbe a telefont. Fejét épphogy balra mozdítva olvasta el az üzenetet.
„Apa, küldesz egy kis pénzt?”
A kanál megállt félúton a levegőben. Ha nem lett volna tele a főzelékkel, a megfigyelő nem tudhatta volna, hogy a kanál a szájától a tányér felé vagy a tányértól felfelé, a száj irányába tartana éppen. De nem volt megfigyelő. Senki sem volt a szobában rajta és a világító telefonon kívül. „Apa, küldesz egy kis pénzt?”
Anélkül, hogy szemét levette volna a telefonról, a kanalat lassan visszaengedte a tányérba. Elengedte, s kezével a telefonért nyúlt. Nem vette kézbe. Nem nyitotta meg az üzenetet. Egyetlen ujjal arrébb pöccintette az üzenetet, s eltűnt a képernyőről. Furcsán volt sűrű a babfőzelék. Ahhoz elég sűrű volt, hogy ne süllyedjen el rögtön a kanál, de ahhoz nem eléggé, hogy a tetején megtartsa. Némán nézte, ahogy a kanál lassan belesüllyedt az ételbe. Előbb még kilátszott a pereme, később már csak a nyele. Aztán a nyeléből is egyre kevesebb. Vajon koppanni fog a kanál, amikor a tányér aljára ér? – gondolta, majd azt, hogy a két szál virsliből egyet meg kellett volna hagyni holnapra. Jó lett volna mustárral is.
A tévére emelte tekintetét, de a szeme megakadt a készülék előtt heverő sárga csekkeken. Körmérkőzést játszanak a bent maradásért – mosolyodott el a saját humorán. Amelyik nyer, azt befizeti. Persze, amelyik magas, az már a selejtezőben kiesik.
Újra pittyent a telefon. „Apa, ott vagy? Válaszolj!”
Átkozott technika! Minden valós idejű, minden azonnali! Tudja, hogy láttam az üzenetét? – tűnődött. Újra kézbe vette a kanalat. Nem koppant. Megkeverte a főzeléket, hogy a sűrűje akadjon a kanálba. A szájához emelte a virsliben bővelkedő falatot. Csukott szemmel élvezte az ízeket. A hagyma csípte a nyelvét, a virsli pedig adott egy kis füstös ízt az ételnek. Ízlett. Holnap vesz másik virslit. Vajon, mire kell a gyereknek a pénz? Már megint mire?
Lassan rágta a falatot. Nézte a meccset, de gondolatai máshol jártak. Évek óta elvált. A tartásdíjat levonják a fizetéséből. A bankszámláról meg a lakáshitelt. A gyerektől is el kellett válni, nem csak az asszonytól. De a gyerektől nem akar. Még kilenc nap a fizetésig. „Mindig számíthatsz rám! Olyan nincs, hogy én ne segítenék!” – jutottak eszébe saját szavai, amelyeket legutóbbi találkozásukkor mondott a gyereknek. Szerelmi ügyekben kérte a tanácsát. Gyerekkor, első szerelem – mosolyodott el. Vajon a gyerek tudja, hogy az anyja volt az első szerelme?
Újra letette a kanalat, ezúttal a tányér mellé a tálcára. Kézbe vette a telefont és tárcsázott. A gyerek egyből felvette. – Nem írtad, hogy mire és mennyit.
– Jajj, Apu, köszi. – Jó volt hallani a gyerek hangját. – Elhívtam moziba, ahogy mondtad, és kéne egy ötös a jegyre.
– Hát persze! – mondta fesztelenséget csempészve a hangjába. – Csak érezd jól magad!
Nagy levegőt vett. A hívás véget ért, de nem tette vissza a telefont a karfára. Kézben tartva nyitotta meg a banki alkalmazást. Egy ötös.
A távirányítóért nyúlt, felhangosította a tévét. Holnap mégse vesz füstölt virslit. Üres lesz a babfőzelék. Nem baj. Úgyis csak egy napig tart a születésnapja.
