

Aznap is babfőzelék volt vacsorára. Már megint. De ezúttal apróra vágott hagymát és karikára szeletelt virslit is kevert bele, hogy tartalmasabb legyen. Végül is ünnep van. A főzelékkonzervet hazafelé vette. Szerette a hagymát, így gazdagon meghintette vele az ételt. Egy műanyag tálcára rakta a tányért, s a tálcát ölébe fogva ült le a televízió elé. Szemcsés volt a vétel a szobaantennával, éppen élvezhető volt a meccs. Halkan pittyent a telefon. Messenger-üzenet jött. Óvatosan tette a kanapé karfájára a távirányítót. Volt már rutinja ebben a mozdulatban. Ha egy picivel arrább teszi, akkor a parkettára esik az eszköz, ha pedig errébb, akkor az ölébe, bele a vacsorába. Nem vette kézbe a telefont. Fejét épphogy balra mozdítva olvasta el az üzenetet.
„Apa, küldesz egy kis pénzt?”
A kanál megállt félúton a levegőben. Ha nem lett volna tele a főzelékkel, a megfigyelő nem tudhatta volna, hogy a kanál a szájától a tányér felé vagy a tányértól felfelé, a száj irányába tartana éppen. De nem volt megfigyelő. Senki sem volt a szobában rajta és a világító telefonon kívül. „Apa, küldesz egy kis pénzt?”
Anélkül, hogy szemét levette volna a telefonról, a kanalat lassan visszaengedte a tányérba. Elengedte, s kezével a telefonért nyúlt. Nem vette kézbe. Nem nyitotta meg az üzenetet. Egyetlen ujjal arrébb pöccintette az üzenetet, s eltűnt a képernyőről. Furcsán volt sűrű a babfőzelék. Ahhoz elég sűrű volt, hogy ne süllyedjen el rögtön a kanál, de ahhoz nem eléggé, hogy a tetején megtartsa. Némán nézte, ahogy a kanál lassan belesüllyedt az ételbe. Előbb még kilátszott a pereme, később már csak a nyele. Aztán a nyeléből is egyre kevesebb. Vajon koppanni fog a kanál, amikor a tányér aljára ér? – gondolta, majd azt, hogy a két szál virsliből egyet meg kellett volna hagyni holnapra. Jó lett volna mustárral is.
A tévére emelte tekintetét, de a szeme megakadt a készülék előtt heverő sárga csekkeken. Körmérkőzést játszanak a bent maradásért – mosolyodott el a saját humorán. Amelyik nyer, azt befizeti. Persze, amelyik magas, az már a selejtezőben kiesik.
Újra pittyent a telefon. „Apa, ott vagy? Válaszolj!”
Átkozott technika! Minden valós idejű, minden azonnali! Tudja, hogy láttam az üzenetét? – tűnődött. Újra kézbe vette a kanalat. Nem koppant. Megkeverte a főzeléket, hogy a sűrűje akadjon a kanálba. A szájához emelte a virsliben bővelkedő falatot. Csukott szemmel élvezte az ízeket. A hagyma csípte a nyelvét, a virsli pedig adott egy kis füstös ízt az ételnek. Ízlett. Holnap vesz másik virslit. Vajon, mire kell a gyereknek a pénz? Már megint mire?
Lassan rágta a falatot. Nézte a meccset, de gondolatai máshol jártak. Évek óta elvált. A tartásdíjat levonják a fizetéséből. A bankszámláról meg a lakáshitelt. A gyerektől is el kellett válni, nem csak az asszonytól. De a gyerektől nem akar. Még kilenc nap a fizetésig. „Mindig számíthatsz rám! Olyan nincs, hogy én ne segítenék!” – jutottak eszébe saját szavai, amelyeket legutóbbi találkozásukkor mondott a gyereknek. Szerelmi ügyekben kérte a tanácsát. Gyerekkor, első szerelem – mosolyodott el. Vajon a gyerek tudja, hogy az anyja volt az első szerelme?
Újra letette a kanalat, ezúttal a tányér mellé a tálcára. Kézbe vette a telefont és tárcsázott. A gyerek egyből felvette. – Nem írtad, hogy mire és mennyit.
– Jajj, Apu, köszi. – Jó volt hallani a gyerek hangját. – Elhívtam moziba, ahogy mondtad, és kéne egy ötös a jegyre.
– Hát persze! – mondta fesztelenséget csempészve a hangjába. – Csak érezd jól magad!
Nagy levegőt vett. A hívás véget ért, de nem tette vissza a telefont a karfára. Kézben tartva nyitotta meg a banki alkalmazást. Egy ötös.
A távirányítóért nyúlt, felhangosította a tévét. Holnap mégse vesz füstölt virslit. Üres lesz a babfőzelék. Nem baj. Úgyis csak egy napig tart a születésnapja.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.