

Egy dolog olvasni, egy dolog megérinteni. Első kötetem megjelenése előtt akkori szerkesztőm Nagyváradra hívott. Lakása egy bérházban volt, amelynek előterében emléktábla emlékeztetett arra, hogy a ház egykori lakói közül kik lelték halálukat a német haláltáborokban. „Szüleim Auschwitzból jöttek haza”, mondta szerkesztőm a világ legtermészetesebb hangján. Majd döbbenetemet látva hozzátette: „még a vasútállomáson megígérték egymásnak, hogy hazajönnek és összeházasodnak”. Ostoba módon azt nyögtem ki, akkor kevésen múlt a könyvem megjelenése. Szerkesztőm rám nézett, hangosan felnevetett. Majd elmesélte szülei történetét. Bámulatosan optimista, erős emberek voltak, akik életük végéig imádták egymást – és az életet. Az őket ért atrocitásokkal egyszerűen nem foglalkoztak. A haláltábor bélyegét levedleni ugyan nem tudták, de félretenni igen. Holott a kommunizmus sem könnyítette ebben a dolgukat. Marosvásárhely, napjaink.
A zsidó hitközösség egyik tagjának a könyvét szerkesztem, így hamarosan a gyülekezet kis, a zsinagóga melletti múzeumában találom magamat. A szerző, ki hatvanadik életéve felett adta a fejét novellaírásra, és remekül is műveli azt, lelkesen magyarázza, hogyan települtek be a zsidók a városba. A belső teremben található, a várost ábrázoló maketthez sétálunk, vezetőnk felkattintja azokat a fényeket, amelyek jelzik, milyen utcában, hol laktak az izraeliták. Szóba kerülnek a haláltáborok. Vezetőnk továbbra is lelkesen magyaráz. Majd ismét kattan a kapcsoló, csak azok a fények maradnak égve, melyek azt jelzik, hová tértek haza a túlélők. A hatás finoman szólva is – döbbenetes. Még néhány szó arról, miért, hogyan jött létre a múzeum, aztán elbúcsúzunk. Az udvaron feljebb néhány virágágyás. Hóvirágok, nagyok, a kertben már bimbóznak a faágak.
Minden télhez hozzátartozik az ébredés. Ugyancsak különös volt érezni ezt, miközben elhaladtunk az emléktábla mellett, melyen azoknak a marosvásárhelyi zsidó diákoknak a neve volt feltüntetve, akik a haláltáborokban vesztek oda.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.