

Nem tréfálok. Lopj könyvet, minél többet! Vedd ezt felbujtásnak, vállalom érte a felelősséget, van tapasztalatom benne. Több ezer könyvet loptam könyvtárakból, üzletekből, piaci árusoktól, az antikváriumokról nem is beszélve. De még az online boltokból is loptam.
Amikor kirúgtak az iskolából, az eltávolítás öt napját azzal szigorították, hogy az iskola könyvtárában kellett robotolnom, ahová éppen akkor érkezett mintegy ötezer könyv, adományként. Azt dolgoztuk fel. Mondanom sem kell, sokat loptam közülük. Ki nyert? Az iskola, mert kirúgott öt napra? Vagy én, az eltávolított, aki addig olvasott, hogy most ezeket a sorokat írja?
De vásároltam könyvet az ellopott osztálypénzből is. Ez még a fordulat, 1989 előtt történt: akkoriban annyira megbízhatónak vélt az osztályfőnököm, hogy rám bízta azt. Elloptam. Halat és könyvet vásároltam. Halat, mert anélkül nem adtak könyvet. A megrohadt halat eldobtam, a könyv a mai napig ott a polcomon. Tamás bátya kunyhója – hát nem volt ironikus a kommunizmusban ezt a könyvet vásárolni az osztálypénzből?
Körbeloptam a szomszédokat. Úgy nyúltam le Az ezüst tó kincsét, mintha térkép lenne valóságos kincsekhez. Ugyanígy járt A rejtelmes sziget, Jules Verne isteni könyve, amely elvezetett Nemo kapitányhoz. Aztán lopott könyvek által eljutottam a Holdra (Utazás a Holdra, Utazás a Hold körül). Bejártam a nagyvilágot. Kamcsatka, Szibéria, Szahara, mindegy volt, mindenhová beloptam magam.
Ahogy múltak az évek, egész írók életművét tulajdonítottam el. Pillanatig sem volt bűntudat, -bánat bennem. Őszintén hiszem, hogy a könyvlopás nemesít.
Úgyhogy lopj könyvet, minél többet! Ne szégyelld, ha rajtakapnak. Állj ki a lopás ténye mellett. Hivatkozz rám!
Lopj könyvet, mert minden ellopott könyvet magadban hordozol. A könyvek soha nem unnak meg téged, te soha nem unod meg azokat.
Lopj könyvet – az elméddel.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.