

Harmincegy éve véget ért a diktatúra, ennyi idő kellett nekem a pontosabb látáshoz.
1997 környékén Veress Dániellel (Veress Gerzson költő édesapjával) beszélgettem lelkendezve a változásokról, a szabadságról. A karakán úr komolyan meghallgatott, majd ezt mondta: „Ugyan, István, most a pénz diktatúráját éljük”.
2000 után rájöttem, nem csupán a pénz, hanem az én, a mindennél előbbre való ego diktatúráját is éljük, amelynek komoly piaca van, hihetetlen összegekért kínálnak ún. ébresztő könyveket, előadásokat, hogy ettől a fajta veszélytől megszabadítsanak. Nyilván becsapás volt ez, nem az ént kellett elnyomni, felszámolni, hanem a társadalmi nyomást.
2004 végén bizonyos erők arra is ráébresztettek, hogy nem vagyok magyar. Hazátlan vagyok, a szó minden értelmében. Hogy ez minek a diktatúrája volt, arra mind a mai napig keresem a választ.
2010 után tulajdon érzelmeim elsivatagosodását éltem meg. Önnön világom, az otthonról hozott értékrendem összeomlása után évekbe telt, amíg rájöttem, magamnak kell egy olyan világot felépítenem, amelyben a múlt nem kísért, csak közömbös, otromba szobra a voltnak, és már nem diktálja a jövendőt.
2013 után a különféle irodalmi áramlatok mozgalmak túlkapásait tapasztaltam meg, nem volt eléggé vastag a bőröm ahhoz, hogy itt-ott át ne lyukadjon. Tanácstalan és dühös voltam, úgy éreztem, az alkotók önmaguktól (de szerzőtársaiktól is) többet érdemelnek meg – vagy kevesebbet. Valójában ez a folyamat mind a mai napig tart, igaz, azóta a bőröm megvastagodott, törődöm a magam dolgával, nem azzal, amit e gőg diktálni próbál.
2017 környékén észrevettem, negyvenévesen meghaladott vagyok, a fiatalok ugyancsak meghökkentő diktatúráját próbálják rám erőltetni. Poénos, hogy ebben nem is a fiatalok, hanem a nálam kissé öregebbek igyekeztek diktálni. Fiatalokban a jövő, zsolozsmázzák, hogy a tulajdon sebeiket takargassák. Hiszen az a szülő, aki nem érvényesült az élet mezsgyéjén, mindig a gyereke által akar kitörni. Szegény fiatalok!
2021. Azon gondolkodom, milyen diktatúra vár még rám. A mindenható lájk, habzó szájú ponyvapszichológia, konteók, oltások, különféle eszmék, irányzatok diktatúrája? Mennyi időre van szükségem a még pontosabb látáshoz? Arra rég rájöttem: nem akarok semmilyen diktatúrát. Még a könyvekét sem, pedig nélkülük sehol sem lennék.
Azt kívánom, 2022 legyen mindannyiunk szabadságának az éve. Legyen az olyan szabadság, amely elérhető, észszerű, felelősségteljes és boldog. De ne a boldogság diktatúrája legyen.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.