

Minden életnek megvannak a maga mélypontjai. Az én mélypontjaim sokan vannak, sőt, néha azt gondolom, hogy életem mélypontok lazán összefűzött klárisa, s mint ilyenek, szövetséget alkotnak ellenem, sőt, már remekül tudnak társalogni is egymással. Ő az egyik ilyen mélypontom volt. Mondjuk, hogy a hetedik az életemben.
A hetes jó szám. Nem én találtam ki: férfiaktól hallottam, mert bizonyos férfiak odavoltak azokért a nőkért, akik ezt vallották meg nekik csendesen, maguk elé nézve, vagy mélyen a szemükbe: te vagy a hetedik.
A hat éppen elég már a megfelelő női eszköztár összeszedéséhez, viszont karcsú még ahhoz, hogy romlottnak gondoljanak érte bárkit is. Cseles szám, nem véletlenül lelhető fel mindenhol a világban. A hét napjai, a hét bolygó, hét próba, hét vezér. Tehát, a hetediknek neveztem el, és mondhatom, elég sok időt elvacakoltam vele. Igazi, rendes zsarnok volt, léhűtő kis zsarnokocska, aki felügyelni akarta minden percemet, gondolatomat. (Miért hagytam?) Nem volt minden rendben közöttünk. Ezt persze tagadta, sőt, velem is elhitette, hogy minden a legnagyobb rendben van. Csak tartsak be néhány szabályt.
Legyek átlátszó és átlátható. Bűnözni még gondolatban sem szabad nekem, emelte fel az ujját, mert ő arra is rájön, ezt jobb, ha tudom.
A szobájából a Gellérthegyet lehetett látni, mert van ám kilátás az életéből, és amúgy rendes, takaros lakás is lehetett volna, persze, ha nem ő lakik benne. Mellette valahogy lelakódtak a tárgyak. Lusta volt a végtelenségig, kár volt belé a kilátás is, mert a zsalut rendszeresen lehúzva hagyta (ő le, én fel), kizárólag a szellem tevékenysége érdekelte, és ha elromlott valami, az úgy maradt az idők végeztéig. Nem történt velük változás, ha javítható volt, akkor sem. Befelé élt, de minek, mert magvas gondolatainak sem volt soha kifutása, panorámája.
Egy ideig abban ringattam magam, hogy ez így jó. Természetes. Belefér. Mi ilyenek vagyunk. (Ő ilyen.) Egyedül engem tudott mélyreható tervszerűséggel és kitartóan nyüstölni, abban kiváló volt. Minél jobban szorított, annál több menekülő útvonalat dolgoztam ki ellene.
Minél jobban szeretett volna átvilágítani, annál vastagabb ólommellényt hordtam. Végül cselekedni kezdtem.
Hol ezt vágtam hozzá, hol azt. Tányért, asztalt (egyszer még az üres hűtőszekrénnyel is megpróbálkoztam), könyvet, nagymamitól örökölt ékszeres dobozt. Nem használt. Aztán egy szép napon kidobtam a kistévéjét a zárt ablakon. Azóta talán néha eszébe jut, hogy tényleg nem lehetett minden rendben közöttünk.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.