

Az illető, akiről szó van, késő délután ért fel a hegyre, az üresen álló menedékházhoz. Előtte órákig gyúrta lábával a térdig érő szűz havat, megizzadt rendesen. Mégsem bánta, hogy nem vertek ösvényt előtte mások. Így biztosra veheti, hogy egyedül lesz.
Amint megérkezett, tüzet rakott, kipakolta hátizsákjából az elemózsiát, elterítette az ágyon a hálózsákot. Komótosan csinálta, nem sietett. Nem tartott attól, hogy megzavarják. Kedvenc helye volt ez a ház a hegy félreeső részén, nem sokan jártak arra. Karácsonykor különösen nem. Jól el lehet ott az ember magában, magának.
Nem szerette az ünnepeket, a karácsonyt főleg. Borsódzott a háta, ha a nagytakarításra, sütés-főzésre gondolt. A sok ingerültségre, bosszúságra, ami vele jár. Irtózott a december végi tumultustól az üzletekben, az ajándékok, ennivalók beszerzésének kálváriájától. Mindentől, ahol sokadalom van: karácsonyi vásár, boltok, templom. Jobb neki fent, a hegyen. Ha társaságra vágyik, felnéz a csillagokra. Sok a csillag az égen, mégsem keltenek tömegiszonyt senkiben.
Az illető, akiről szó van, éjfél körül kilép az ajtón, ott áll a menedékház előtti tisztáson, fent a magas hegyen. Nézi a még magasabban ragyogó csillagokat. Sok csillagot látni a hegyről tiszta, fagyos karácsonyi éjszakán. Fényesebbek, mint a völgyből nézve, ahol füst, köd, szmog homályosítja el a fényüket. Pár száz méter szintkülönbség csak, mégis mérhetetlenül közelebb látszanak az őket fürkészőhöz. Mintha neki ragyognának, mintha tudnának róla. Ha épp nem verte le a porcelánt, az embernek jó érzés, ha tudnak róla.
A szél elállt, az éjféli hidegben a vadak sem járnak. Olyan csend van fent a hegyen, mint lent a kutak mélyén. Mindent átható, szinte fogható. Az illető, akiről szó van, csak áll, és hagyja, hogy átjárja. Megfürdik benne, mint egy kád illatos vízben.
A csend kitart. Az illető, akiről szó van, kicsit mintha már dideregne tőle. Mint a fürdőző, ha kihűl a kádban a víz. Nézi a sziporkázó csillagokat, ahogy megállás nélkül küldik ismeretlen morzejeleiket, ki tudja, kinek. Könnyebb lenne szót érteni velük, ha telefonálnának. Vagy valami.
Akkor a hegy lábánál megszólalnak a karácsonyi éjféli misére hívó harangok. Messze vannak odalent a szerteszét elterülő falvak, amerről a harangok zúgása jön, de a tiszta, fagyos, téli éjszakában a harangok hangja messze elér. Nem éles, nem hangos, alig érzékelhető, de mintha mindenhonnan jönne, mivel sok helyről hallatszik. Mellette a csillagok ragyogása olyan, mint mikor a képhez megérkezik a hang.
Az illető, akiről szó van, meghökkenten hallgatja. Aztán bólint, vagy csak lehajtja a fejét. Végül is ő akarta, hogy szóljanak hozzá a csillagok. Később bemegy a házba, csomagol. Felveszi a hátizsákot, elindul a délután vert csapáson lefelé.
Odafent csintalanul kacsingatnak egymásnak a csillagok. Rakoncátlan csillagszórók az ég láthatatlan karácsonyfáján.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. december 21-i számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.