

Virágvasárnap után egy nappal virágüzlet nyílt a Virág utcában. A vásárlók csak később értesültek, hogy a tulajdonost is Virágnak hívják.
Volt, aki vigyorgott: jó reklám, ötletes a pasas. Volt, aki fanyalgott: ilyen ócska trükkel akarja érdekessé tenni boltját az ipse? Volt, aki csak vonta a vállát: s akkor mi van?
A boltos szabadkozott: véletlen, hogy épp ebben az utcában talált bérelhető helyiséget. A virágvasárnap meg eszébe sem jutott, nem is vallásos. Tulajdonképpen a virágokhoz sem ért, csak van egy falusi sógora, remek kertész, az ő ötlete volt, hogy nyissanak üzletet a városban, jó pénzt kapnának az általa termesztett portékáért. Nevéről nem tehet, Virág volt apja, nagyapja, közönséges név, nem volt gond vele eddig.
Úgy hát, somolyogtak az emberek, hogyne, persze! Micsoda mókamester, teszi magát, hogy nem tehet semmiről. Volt, aki játékosan meg is fenyegette: ejnye, ejnye, kis huncut, aztán csak csínján a csínyekkel!
Az üzlet azonban beindult rendesen. Még a város másik végéről is jöttek vásárolni. Ott a legnagyobb a választék, ott a legfrissebb az áru, mondták az emberek, és egymásnak adták a kilincset. De ha vettek valamit, nem mentek el azonnal, csak álldogáltak, somolyogtak, várták, miféle kópésággal hozakodik elő a boltos. A jópofa! Nagy figura, előjön az még valamivel, csak ki kell várni.
De nem jött elő semmivel. Szomorú képpel csomagolta be és adta át a jácintokat, gerberákat, rózsákat, szegfűket, lógó orral vette át az értük járó pénzt. Ha nem volt vásárló, bús tekintettel bámult ki az ablakon. Valami nagy bánata lehetett, vagy csak ilyen volt az arcberendezése.
Már közeledett a pünkösd, mikor egyik napról a másikra megváltozott az emberek véleménye. Nem is igaz, hogy jópofa a pacák! Tulajdonképpen egy száraz, sótlan senki. A virágai sem frissek, a választék is szegényes. Lehet, nem is a sógora termeszti, hanem ő lopja éjszakánként a temetőből. S egyáltalán: minek hívják Virágnak, mikor nem is úgy néz ki?! Vigyázni kell az ilyennel, minden kitelik tőle! A gazember, a szarházi! Menjen a francba, ne rontsa itt a levegőt!
Rendre elmaradtak a vásárlók, pünkösd előtt egy nappal bezárt a bolt. Némely szemfülesek még felhívták erre a figyelmet: pont egy nappal virágvasárnap után nyitott ki, s pont egy nappal pünkösd előtt zárt be! Nem lehet véletlen, jó lesz ügyelni!
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.