

Beszélgessünk. Mondjuk el a jól fésült, kék öltönyös fiatalembernek, hogy mi szívesen beszélnénk magunkról, de nem megy. Nem megy, mert mikor mi még nálánál is fiatalabbak voltunk, úgy tanítottak, hogy az öndicséret gyalázat. Na meg azt is mondták, úgy, hogy Én, nem kezdünk mondatot. Ez alól csak egyetlen kivétel van, az Én, a szamár. Tudjuk ugyan, hogy ez már rég nem így van, próbáltuk párszor, de még a mondat végéig sem jutottunk el, máris láttuk és hallottuk lelki szemeink előtt a gúnyosan röhögő barátainkat és ismerőseinket. Az utóbbiak még hangosabban röhögtek. Ilyeneket mondtak: Így kell, jó lesz, ne se törődj. Belőled is, látom, pont az lesz, ami kell. Én már akkor megmondtam. Na ezt hallgasd meg, hej.
Beszéljünk inkább valami másról, menni fog, jó lesz. Mi azt mondjuk, sólyom, ő azt mondja, kisdobos, mi azt mondjuk, pionír, ő azt mondja, úttörő. Fog ez menni, csak most kezdtük el, és már szinte ugyanarról beszélünk. Meséljünk neki valamit, hogy jobban megismerjen, és lássa, bennünk megvan a jóindulat.
Mondjuk azt, hogy diktatúra, azt biztosan ő is ismeri. Meséljünk neki a sorban állásról, az elveszített cukorjegyekről, még szerencse, hogy volt egy ismerősünk a pártnál. A néniről, aki, ha nekünk nem jutott, mindig áttöltött egy fél adag tejet. Igaz, hogy minket még vertek az iskolában, és a pad mellé térdeltettek, ha nem tudtuk az előző nap felhagyott román szavakat, de na, megesik az ilyen. Az is igaz, hogy végig azzal biztattak, úgysem lesz belőlünk semmi. De láthatja, most itt vagyunk, és ha megengedi, bebizonyítjuk neki, hogy tévedtek, hogy ez nem így van.
Mondjunk neki valami humorosat, nehogy elunja és elküldjön azzal, majd értesítjük.
Például mikor repülőgép vagy helikopter húz el a fejünk fölött, mindig eszünkbe jut, hogy óvodás korunkban azt skandáltuk olyankor, Csáuseszku pácse, Csáuseszku Pecsere. Fordítsuk le neki. Csáuseszku a béke, Csáuseszku a román kommunista párt.
Nem, nem szerettük Csáuseszkut, és románok sem vagyunk, nem azért mondtuk, ez csak egy olyan hogyismondják, félreértette.
De arról a gyergyótölgyesi gyerekotthonról, ahol vályúból etették a szellemi sérülteket, arról biztos hallott, ugye?
Legyünk észnél. Mikor a végén megkérdezi, hogy ti székelyek, ha azt halljátok, hogy törvény, szabály, kötelező kritérium, miért kezdtek egyből vigyorogni, tudjunk neki válaszolni.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. októberi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.