

Neked es még csak az hiányzik, az oltás, oltasd bé magad. Megzavarodtál-e? Meg akarsz-e dögölni? Nem oltás az, az ganyélé, te, abban van a vírus. Amelyik reggelre nem fúja meg magát, azt másnap viszik es a kórházba. S onnan, tudod ugye, még senki haza nem jött. Raknak bé ott egy fekete zsákba, mint a pityókát, a zibzárt huzzák össze, s ott kell étlen megdögöljél. Világszinten van ez, hallod-e, nekem ne es mondjon senki semmit. Többet híredet nem halljuk, csak a cinterembe, de még oda se engednek münköt, hogy haddlám te vagy-e, vagy nem te vagy.
Azzal kezdik, hogy amikor mész bé a korházba, a telefonyodot elveszik, ha van rajta euró, ha nincs, hogy ne tudjál beszélni senkivel, fészbukkozni se tuggyál. Tiszta csóréra levetkeztetnek, nehogy megszökjéll. Felhánynak egy kemény vaságyra, hallod-e. Jő egy ilyen fehér köpenyes, azt se tudod, kiféle-miféle, s mire észrevennéd, egy tűvel, egy olyannal, amilyenekkel a kutyákat óccsák, olyant ereszt egyet a valagadba, hogy úgy aluszol tőle, mint a bundasapka.
Aztán mire magadhoz szentülsz, hallod-e, kezed-lábad le lesz kötve. S ez még semmi. Utána reád tesznek egy maszkot, s gondolod-e, abban mi van? Abban van a vírus. De ez még nem elég, met a vírusban tudod-e, mi van? Abban egy csipp van. Hát mit gondolsz, miétt megy egyből a tüdődre, s nem, mondjuk, a lábadra vagy az agyadra? Onnan tudja, érted-e, hogy hova menjen, hogy aztot a csippel irányiccsák. Met ez a vírus szerinted milyen vírus? Ez nem a kinai denevér valagából van, hallod-e, azt én merem állítani. Ezt az a Billgejtsz csinálta, érted-e. Azétt, hogy az embereket, s utána münket es, öljenek meg. Met ezek a vizes fejüek aszongyák, hogy sok az ember. Nem tudom, hol mennyi, hallod-e, lehet ott Kinába sok, de nálunk minyá-minyá kétszáz lejétt se kapsz egy pityókaszedőt.
S tudod-e, hogy van? A kórházak egymás között össze vannak beszélve. Mit tudom én, például a brassai a szentgyörgyivel, az udvarhelyi a csikival, s amikor jön nekik az esemes, akkor állnak neki, s intézkednek. Dugnak le egy csövet a gigádon, s teszik reád az okszigént.
S azt mit gondolsz te, métt csinálják? Azétt, hogy dögöljél meg, ne félj, nem egyébétt. Azétt, met kell a vér. Me métt kell, azétt, met ott vannak ezek a plazmás tévék. Mit gondolsz te, abba milyen plazma van, kicsibarátom? Ha nem hiszel nekem, nézd meg. A tévét megfordítod, s van a hátán egy csomó lik, ugye. S a likak között van egy, amelyik semmire nem jó, met oda semmit bédugni nem lehet. Na, az tudod-e, métt van? Azétt, met ott nyomják bé a képernyőbe a vérplazmát sziringával, érted-e. Mikor menyen a tévé, te a vért nem látod, met az a hátába van, de mikor kikapcsolod éjjel, s csak az a kicsi lámpa ég, az, mit gondolsz, métt veres? Na ugye. Azétt, met hátulról megvilágiccsa.
Na, de ha te úgy gondolod, ótasd bé magad, ígyes-úgyes megdöglünk.
De ha reám hallgatsz, én csak szóltam.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.