

Ha nyaralni nem is, de abba az étterembe, ahol nem mellesleg Székelyföld legjobb sült kacsacombját szolgálják fel párolt vörös káposztával, az idén is elmegyek. Ugyanis tavaly nyáron az egyik barátom, aki valamilyen ismeretlen és érthetetlen okból el szokta olvasni az írásaimat, ismerve a fent említett vendéglő tulajdonosát, úgy gondolta, hogy bemutat neki.
Megtörtént a kézfogás, valamint barátom rögtönzött bemutatója irodalmi munkásságomról, mire a székelyföldi étteremtulajdonos kezemet szorongatva a következő kérdést intézte hozzám:
– Én ezt mind értem, de azt mondja meg ön, költő úr, hogy mi a nyavalyát lehet annyit írni. Ejszen mán nincs elég vers?
Úgy éreztem, hogy erre azért nem válaszolnék, ám a zavart csendet megtörendő végül őszintén így szóltam:
– Tudja, mit? Én is pont ezen gondolkodom.
Vendéglőtulajdonosunk egy kicsit meghökkent, merthogy olyan ez, mint ha ő azon morfondírozna, hogy az összes valamirevaló éttermet már megcsinálták az idők folyamán, a világ összes legjobb kacsacombját megsütötték, és minek még mindig próbálkozni. Igen, ő is szokott a kacsacomb értelmén gondolkodni, vallotta be, majd visszatért a konyhába, és küldött egy vörösbort. Aznap már nem találkoztunk vele, pedig egészen hosszú időbe telt, amíg barátommal a nedűt elszopogattuk.
Ennek már egy éve, és én még időről időre most is azon gondolkodom, hogy tényleg, mi a nyavalyát kell annyit írni. Mert biztosra állíthatom, hogy ami az emberi létről leírható, az már le van írva, és nem is csak egyszer, de legalább százszor. Aki már pakolt ki két-háromezer könyvet a lakásából, és azokat egyenként leporolta, majd különféle osztályozási rendszerek szerint dobozokba rakta, végül újra vissza a polcokra, az tudja, miről beszélek.
Szóval idén is elmegyek abba az étterembe. Nem a kacsacombért és az ingyenborért, hanem azért, hogy legalább mi, gondolkodó emberek, tartsunk össze.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.