

Nyakunkon a farsang, s én már megint bajban vagyok. Állok az egykor dolgozószobának épült ruhásszekrényben, rongyokat válogatok, de sehogy sem tudom eldönteni, minek öltözzek. Pókember, cowboy, kéményseprő, kaszás halál, esetleg hupikék törpike. Saját magam mégsem lehetek, farsang ide vagy oda, az ember maradjon a jó ízlés határán belül.
Az is eszembe jutott, hogy lehetnék maga a kortárs magyar irodalom, attól az emberek nagy része nemhogy fél, de valósággal irtózik. Ismerőseim jókora részét a világból is ki lehetne kergetni vele. „Szerencse, hogy ezt a Petőfit es idejibe a tíz körmiről lekapták, s a gyermekeket az iskolában annál tovább nem kínozzák. Ki tudja, még mennyi verset írt vóna…”
Szóval lehet, hogy az idén kortárs magyar irodalom leszek. Frissen megjelent próza- és verseskötetként rémisztgetem a járókelőket. Ha az emberek ijesztgetésére ennyire beválik, nagy valószínűséggel a tél gonosz szellemeit is el lehet kergetni vele. A biztos siker érdekében rajzolok magamra egy injekciós tűt is. Az most nemcsak trendi, de sokak számára félelmetes is.
Ha valamiért mégsem válna be, van egy B tervem is. Kicsit durva, ugyanis a kortárs irodalomnál csak egy félelmetesebb dolgot ismerek, de az olyan, hogy attól a Marvel-féle szuperhősök is egyből összecsinálnák magukat. Pokoli gyorsasággal forgó gáz- és villanyórának öltözök. Ha ismerőseim szerint ez már horror kategória, melynek puszta látványától egyesek maradandó károsodást szenvednek, akkor gáz- és villanyóra-leolvasó leszek.
Jó volna végleg elkergetni ezt a sötétet, hideget, ködöt. Ha örökre nem is sikerülhet, akkor legalább egy évre, egy hónapra, egy hétre, vagy akár egyetlen napra.
Megpróbálom, mert úgy hiszem, az lenne az igazi farsang.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. februári számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.