A madarak csicseregtek odakinn, a komoly, öltönyös fazonok csicseregtek idebenn. Aladár sosem értette, kinek jó végigülni ezeket a központi tájékoztatókat. Ezeknek itt fogalmuk sem volt róla, mi megy a plázákban, csak a riportokat meg a számokat látták, és nyilván ráizgultak, hogy a pandémia idején miből finanszírozzák a luxusnyaralást.
Aladár kínjában a szemét forgatta. Igen, világjárvány van, ezek meg a profitról beszélnek.
– Nagyobb forgalmat kell elérnünk! – szavalta a kelet-európai regionális kisfőnök. – Aladár, a te boltod megy a legjobban, milyen ötleted van?
Aladár elfojtott kuncogást hallott. Mintha a földön ült volna mellette valaki, és az nevetett volna fel, a szájára tapasztott kézzel. A jobb oldalán. Aladár tétován körbenézett, de a steril tárgyalóban egy hároméves is azonnal belátott minden sarkot: akácszínű asztalok görgővel, fekete, rakásolható, kárpitozott székek, fekete padlószőnyeg. Még a vetítővászon is a mennyezetről lógott le a projektor előtt. Itt aztán senki nem bújhatott el. Az Aladár mellett jobbra ülő kolléga, Jázmin pedig történetesen egy fiatal hölgy volt, tőle semmiképp nem származhatott a mély kuncogás.
– Aladár? Csüngünk az ajkaidon.
A kisfőnök ezen megjegyzésére megint felhangzott a gurgulázó hang, és most Jázmin is odakapta a fejét. Kérdőn nézett Aladárra. A férfi különösen nehéznek érezte, hogy megszólaljon, mintha az állkapcsa mázsás súlyú lett volna. Megmasszírozta az állát, mire enyhült a nyomás, megköszörülte a torkát, és gyorsan válaszolt a főnökének.
– Az emberek jobban vágynak a szabadba, mint bármikor máskor. A túracipők nagyon jól fogynak, mi erre indítottunk akciót.
– Nagyon jó! – kiáltott fel a kisfőnök, és összedörzsölte a kezét, majd teátrálisan Aladár felé mutatott, és a többi, úgy egy tucat boltvezetőnek címezve folytatta. – Látjátok, ezért Aladár itt a legsikeresebb! Aladár, ezennel kinevezlek módszertani tanácsadóvá. Heti egy napot azzal tölts, hogy megismered a többiek boltjait és ötleteket adsz nekik.
Aladárban megállt az ütő. Nagyot nyelt.
– Rendben, tízszázalékos fizetésemelésért elvállalom – mondta, mire szíve dobogása újraindult, sőt hevesebben vert, mint előtte, ki is pirosodott.
Meglepetésére a kisfőnök rábólintott.
– Oké, Aladár, megegyeztünk.
Az asztal körül ülő kollégák kényelmetlenül fészkelődtek, de Aladár elégedetten húzta ki magát. Hogy fog örülni otthon a neje meg a két srác! Aladár hasa ekkor megfeszült. Mintha felpuffadt volna kissé, de nem a gyomra oldalán, hanem a mája felől. A férfi megtapogatta a pocakját, nagy levegőt vett, kifújta, ezt megismételte még néhányszor, és a kellemetlen, dagadó érzés elmúlt. A kollégák közben szedelőzködtek, Jázmin hajolt oda Aladárhoz:
– Jól vagy?
A férfi meglepődött, hogy a fiatal nő milyen komolyan kérdezi.
– Jól, persze.
Jázmin ekkor megrázta a fejét és felnevetett.
– Tudod, az előbb a meetingen, amikor Karel ezt a marhaságot kérdezte, meg mertem volna esküdni, hogy direkt viccelsz azzal a kuncogással.
– Hogy?
– Hát tisztára olyan hangot adtál ki, mint a szólásban.
– Mit?
– Hogy röhög a vakbelem. Tudod – tette hozzá Jázmin zavartan.
Aladár lemerevedett. Az arcára erőltetett egy mosolyt, aztán köszönésképp biccentett a nőnek és felállt a székről. Még hogy röhög a vakbele… de tényleg olyan hangja volt. És amikor a kisfőnök megdicsérte… hízott a mája. És az álla… mit is mondott akkor pontosan Karel?
Jázmin a férfi mandzsettája után nyúlt.
– Szólj, ha segíthetek – mondta halkan.
Aladár lelki szemei előtt ebben a pillanatban megjelent egy vörösesbarna, húsos massza, amiben folyadék, nem egészen vér, de olyasmi, áramlik csöveken. Mintha vese alakú lett volna.
Aladár megremegett. Ezek szerint Jázmin veséjébe látott.
Izzadságcseppek ütöttek ki a férfi homlokán. Elővette vászon zsebkendőjét és megtörölközött. Egyenesen a kocsijához ment, az alagsorba, beindította, és óvatosan hazavezetett.
– Bár talán inkább orvoshoz kellett volna mennem – motyogta magának. – Mi a fene van velem?
Már majdnem befordult az utcájukba, amikor eszébe jutott, hogy a felesége megkérte, vásároljon be. Visszakanyarodott tehát a közérthez és csak úgy, emlékezetből összeszedett egy kosárnyi árut. Szélsebesen kifizette és elrakodta, aztán sietett haza.
Amikor beállt a garázsba, megnyugvás töltötte el. Nem lesz semmi baj. Hisz a közértben sem tapasztalt semmi különös, szervi jellegű reakciót. Kivette a csomagtartóból a szatyrokat, és belépett a házba.
A konyhában nemcsak a felesége, hanem az anyósa is ott állt. Amint az idős nő meglátta Aladárt, elragadtatásában felkiáltott:
– Ó, te voltál boltban? De drága vagy, eszem a szíve…
– Neeeee! – kiáltott fel Aladár.
De már késő volt.
