Róma nem örök város. Sőt. Nézem a Forum Romanum bilincsekkel megerősített oszlopait. Nem kell ahhoz mélyépítőnek lennem, hogy tudjam, mekkora ökörség pont itt hozni a hármas metró vonalát. Mióta állnak itt ezek az épületek? Kétezer éve? Az antant ágyúi nem fogtak rajtuk, valaki meggyőzte a városvezetést, hogy a fúrópajzs sem lesz gond, nem értik, hogy nem is kell hozzá háború, még kétezer év, és ennyi sem marad belőlük. Semmi sem örök.
– Minden oké? – kérdezi a feleségem.
– Csak azt néztem, hol szelfizzünk, erős a nap.
Abigél lófarokba kötött vörös haja lendül, ahogy máris körbenéz, épp olyan dinamikus, mint negyven- meg harmincévesen. A Colosseum bejáratához mutat, egy nagyobb árnyékos részre, ahol a negyven fokban pihegnek a belga és német turisták. A hőség letaglózó. Lassabban mozgok, mint otthon, hamarabb kifulladok, pedig ugyanannyi a fok, de ez a forróság tapintható, érzem, ahogy bekúszik a pórusaimon és felpuffad az ereimben, mint egy alattomos könnygázbomba. Minden kicsi árnyékban megállok, ahogy az Abigél által mutatott járdaszakasz felé haladunk. Várom, hogy ő tegyen megjegyzést a kánikulára, esztelenség, nem fog megszólalni, mert az én ötvenedik születésnapomat ünnepeljük, ezt kaptam tőle – az utazást a szerelem városába, meg a pikírt megjegyzések totális hiányát. Életem egyik legjobb ajándéka, kétségtelenül.
Őszintén mosolyog a telefonomra, ahogy átfogja a derekamat. Harminc év után is hat rám. Ezüst érként csörgedezik belém a nyugalom azokon a pontokon, ahol húsa a húsomnak feszül, jólesne, ha teljesen átölelne, ha kiszorítaná belőlem ezt a fene olasz nyomást. Meg is érez valamit, mert lábujjhegyre áll és puszit nyom az arcomra.
– Amott is fotózzunk. – A diadalívre mutatok, amin Néró vonult be a viadalokra, gondolom. – Ha már eljöttünk, és úgysem jutunk be, legalább nézzük meg alaposan, élvezzük ki, hogy itt vagyunk.
Abigél a tenyerembe csúsztatja kicsi kezét. Tetszik az öröme. A házasságunk egyik sarokköve a frugalitása, utál pénzt költeni, vásárolni, meg vagyok róla győződve, hogy nagyrészt ennek köszönhetjük, hogy ott tartunk, ahol tartunk. A Colosseumba tizenhat euró lett volna a belépő, de mi nem fizettünk semmit, mégis itt vagyunk az ókori falak alatt. Ugyanis csak a területre érve derült ki, hogy mára már nem lehet jegyet venni, elfogytak a helyek, no persze a cápa idegenvezetők bevennének minket a vezetett csoportjaikba, harmincöt pénz koponyánként, jó biznisz, nyilván felvásárolták az államtól, hogy aztán tetemes haszonnal adják tovább a hülye turistáknak. Amikor kívülről is remekül látszik minden a romok és kerítések közt, szerintem is pénzkidobás lett volna bármennyit fizetni egy olyan látnivalóért, amit ingyen s néhány méterre megközelíthetünk. Nem mintha Abigél le lenne nyűgözve. Fura kis csaj az én párom. Rajzoló. Azt mondja magáról, I just draw, nem veszi komolyan. Volt már a képe Guardian-címlapon, tanít a masterclass.com-on, mások is megvesznek érte, nemcsak én. Még ennyi év után is van benne valami minimális kiszámíthatatlanság, például hiába tudom, hogy nem szereti a klasszikus látnivalókat, és nem lepődtem meg, amikor kereken megtagadta, hogy a Vatikánba menjünk, a világ legfontosabb székesegyháza szerinte unalmas skicc, mégis elragadással vonszolt be a Villa Farnesébe, mutogatta a freskókat, a tilalom ellenére leült a földre, és nagyokat sóhajtva mesélte, mit jelent, ha egy nőnek kontyot festenek, és miért nem szabad kiengedni a haját. Miért szebb ez, mint a Sixtus-kápolna?, kérdeztem szeretetteli szarkazmussal. Úgy rázta meg a fejét, mintha teljesen hülye lennék. Itt emberek éltek, nem érzed?, kérdezett vissza, és felvonta hozzá a vállát is.
A Colosseum alatt sétálva, ahogy ez eszembe jut, megkérdem, itt éltek-e emberek. Hümmögve lépked tovább a Palatinus felé, ügyesen lebukik, amikor egy szenegáli bevándorló fonott bőr karkötőt dob feléje, ismerjük már a trükköt, elkapod és megveszed, nem, mi nem vesszük meg, a szenegáli meglepődve kér bocsánatot, meg is hajol a feleségem előtt, talán azt hiszi, megijesztette. Abigél profin biccent, halad tovább, válaszol nekem.
– Csak az átlagemberek érezhetőek, túl monumentális az egész, szolgák és rabszolgák hadai, együtt élték a nyomorú kis életüket… azon gondolkodom, szerintem nem voltak szerencsétlenebbek, mint a mai dolgozó népek. Csórikám az ezerforintos órabérrel dolgozik nálatok, fizeti belőle a lakást, a rezsit, ami marad, elmegy kajára meg a gyerek tankönyvére. – Nagyot sóhajt. – Minden annyira relatív.
Csöndben sétálunk fel a romok mellett egészen a kis templomig, nem tudjuk a nevét, de nem is érdekel minket, én a szerkezetet tanulmányozom, lelki szemeimmel levetkőztetem a vakolatot, Abigél meg az emberek álarcaival teszi ugyanezt.
Ebédnél az étteremben is a rajzoló szemével néz. Kellően messze sétáltunk a Colosseumtól, itt már tíz euróért van pasta, finom, de nem hiszem, hogy lenne olyan étterem, ahol rosszul főznek. Vagy csak mi nem találtuk meg. Három napja ülünk egyik vendéglátóegységből a másikba, és esünk egyik ámulatból a másikba. Abigél a változatosság kedvéért caprese salátát kér, de én megkóstolom a raviolit, előételnek bundázott ricottát kérünk, fehérborral, szénsavas vízzel, megjön, mielőtt Abigél előkapná a vázlatfüzetét. Eszünk és beszélgetünk, a délutáni programról, Alfréd fiunkról, aki vitorlásversenyre ment, meg a kicsi Kareszről, ő gólyatáborban van éppen, Tatán, azt írta Messengeren, két órát aludt, mi meg vigyorgunk, gólyatáborban ismerkedtünk meg, az enyémben, másodéves mentorként szétcsaptam magam és kilógtam a közeli parkba, ahol a felkelő nap fényében Abigél a hajladozó sásokat rajzolta éppen, én meg rájuk okádtam. A rajzolt sásokra. Abigél füzetére. Azt hittem, agyoncsap, de ő csak eltartotta magától az A3-as tömböt, és hagyta, hogy lecsöpögjön róla az otrombaság, majd azt mondta: kész hányás ez a rajz. Bocsánatot kértem, és hogy komolyan hangozzék, mellé a kezét is. Nem nevetett ki.
Végighúzom az utolsó raviolit a tányérban még mindig bőségesen álló szószban, és bekapom. Abigél mögém bámul, mint végig ebéd alatt.
– Mesélj – mondom.
Komolyan válaszol.
– Hollandok. Nem hallom őket, de azt hiszem. Az arcberendezésük elegáns, de részletes. Idősek, a nő idősebb, mint a férfi. Szerintem már nyugdíjas. Ő is capresét kért, csak a felét ette meg, nyilván előételnek szánták, mert a férfi is rendelt valami salátát, az elfogyott. Hoztak nekik egy óriási sült halat, két tányérral, a nő az üres tányért is visszautasította, és aztán tényleg nem kért belőle. Ott volt az a pompás, nagy halszelet, és meg se kóstolta… A férfi megette a felét. És kért desszertet. Meg kávét mindketten. A férfi tuti valami igazgató, olyan üzletember, aki már csak napi pár órát dolgozik. Négyet.
Mosolyogva hallgatom, tudom, hogy a holland pár megjelenik majd egy szkeccsen, és a bankszámlánk annyival hízik, mint amennyit én egyhavi projektvezetésért kapok. Fizetek és indulunk tovább az árkádok alatt, a hűs szellő lefújja rólam az olasz hőséget, Abigél nézi a boltokat, és sajnálkozik, hogy csak az ábécék meg az éttermek vannak nyitva, a legtöbb belvárosi üzlet nem élte túl a válságot.
– Én észre sem vettem – mondom Abigélnek.
– Hát, a te munkád nem is erről szól, a részletekről – válaszolja tárgyilagosan.
Megfogom a kezét és a derekamra húzom, így sétálunk tovább. A füléhez hajolok.
– A holland férfi…
– Hmm?
– Tiramisut evett desszertnek?
Abigél gyöngyöző kacagása kiborul a mellkasomra, majd lepattan róla, átlátszó üveggolyói ugrálva tűnnek el a via Cavour forgatagában.
