Rettenetes időket élünk.
Amint meghal valamilyen híres ember, a Facebookon elszabadul a pokol: hirtelen mindenki szükségesnek érzi megmutatni, micsoda gyászt érez ő. O, wait a minute: nem a gyászát mutatja, hanem a gyásza álarcát. Sőt, még azt sem: jóval inkább önmagát.
Igen, az elhunyt személy kapcsán magáról locsog-fecseg. (Hogy úgy járjak el most, mint ők: ÉN írtam erről egy egész regényt, Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk címmel: ott a kötet elején elhalálozik a címszereplő, mire jönnek a mellékszereplők, és az Ekler Ágostra való emlékezés ürügyén végeláthatatlanul magukról fecsegnek-locsognak, a saját életüket mesélik, mesélik, mert – Eklernek hála – végre rájuk fordult másfél percre a figyelem fókusza.)
Olyan ez, mint régi temetéseken a siratóasszonyok óbégatása. Az is csupa színjáték. Hogy akinek ott és akkor igazán fáj(na) az elhunyt távozása, nem tud elmélyülni gyászában a hivatásszerű vonyítástól.
Vagy nem is… olyan inkább, mint az özvegy kötelező sírása a temetéseken: ha szegény csak picikét is lankad a jajgatásban, a falu népe rögtön megróvóan pillant rá: mi ez a pihenés, asszony, talán nem sajnálod, hogy meghalt, nézzenek oda, mi ez a szünet, ez a felháborító levegővétel a gyászban?!
Olyan, de/csak sokkal gusztustalanabb.
A Facebookon mindenkinek a hirtelen demonstratívan meglátszó nagy gyásza és szeretete, mondjuk ki: visszataszító. Valósággal tobzódik a nép a gyászban: az elhunyt árnyékából próbál magára vetíteni ki-ki pár percnyi hírt, (ellen)fényt. (A merényletek áldozatainak emlékére megváltoztatott profilképek irtózatos súlyáról és cselekvőerejéről most inkább ne is essék szó.)
És természetesen hirtelen mindenkinek lesz valamilyen közös élménye az elhunyttal. Mindenki a barátja így posztumuszice. Szegény elhunyt persze nem tud tiltakozni – mivel már elhunyt.
Hirtelen mester lesz, nagy kezdőbetűvel, természetesen.
Hirtelen jönnek a képek, jön a verseny, hogy ki tud több közös fotót előrángatni az elhunyttal. Helóbeló, látja mindenki eléggé, mennyire ismiztem a csávót? Mennyire egy kibebaszott fényképen szereplünk?!
És hirtelen jönnek a sztorik is. Egyszer rám nézett. Mint Basil Fawlty – („Basil: Örülök, hogy ismét találkozunk. Legutóbb egy éve volt alkalmunk a golfklubban, ha emlékszik. Ezredes: Neeem, nem emlékszem. Basil: Igaz, nem beszélgettünk sokat… igazából csak köszöntünk… vagyis magára pillantottam, de… maga nem vette észre. […] Ezredes: Ki maga?”) – ööö… igazából csak egyszer láttam őt. De összenéztünk ám. És már akkor éreztem, hogy ez egy beautiful friendship kezdete. Ám a halál elragadta. Pedig lehettem volna én is híres – az ő barátjaként. (Legalább két napra.)
Hát igen, ez volna az őszinte forgatókönyv. De soha nem ez történik… a sztorikban valahogy mindig mond az elhunyt még valami okosat, kedveset is hősünknek – többnyire természetesen hősünkről, az ő pompás képességeiről, tehetségéről. Amit szerényen meg lehet említeni. Nem azért, hogy magamat fényezzem, de. De, b…zmeg.
Jönnek tehát a sztorik. És jönnek az idézetek tőle, még ha nem is volt író szegény. Hosszú idézetek. (Szerencsére ma már bárki talál az interneten valamiféle szöveget az elhunyttól: nem kell megvárni a hétfőt, hogy nyisson a könyvtár, és ne kelljen hétvégén pénzt költeni az elhunyt könyvére, aztán meg évekig rakosgatni a polcon.)
Szinte látom, ahogy ezek a magamutogatók a lakásban téblábolnak, és mindegyre megigazítják magukon a látható gyász/a gyász látható gyűrődéseit. Aztán nagy komolyan – csak néha zabálva egy jóízűt, hiszen „élni kell”, ugyebár, „az élet élni akar” – meghányják-vetik, mit lehetne még tenni. Hogy lehetne erősíteni a láthatóság koordinátáit. De jó, hogy mi még mindig élünk, szimatolnak kicsit később vagy böffentenek diszkréten, elmosolyodnak, de erős önfegyelemmel nyomban megint nagyon szomorúak lesznek, és visszavarrják a gyászt a pofalemezükre – meg ne lássa valaki az ellágyulást. Imára összetett kezek, felakadt szemű szentek szemeként felakadt szemek.
És jönnek a nekrológok is – vagy affélék. A haverkodó megszólítás… hogy képzelted, hogy így lelépsz, barátom? Jópofizó megrovás, obligát krájli. Imádkozzunk érte, és ismét az összetett kezek, a legnagyobb káromkodós istentagadóknál is.
Bizony, nem elég megrendülni – annak is kell látszani.
Rossz hírem van: a gyásznak semmi köze a zsibvásárhoz, amit csináltok. A gyász normális esetben nem kifelé irányul. Akinek igazán fáj, az hallgat, és a szívében gyászol.
Isten nyugtassa az elhunytakat, és nyújtson vigasztalódást az igaz(i) gyászolóknak.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 28-i számában.)
