

Midőn néhány héttel ezelőtt arra készülődtem, hogy betöltsem a negyvenkettedik életévemet, igen izgatott voltam: több helyen is olvastam ugyanis a köztudottan a brit tudósok súlyos megállapításaival vetekedő közösségi média okos embereinek posztjaiban, hogy a negyvenkettő az bizony valami: az már aztán komoly dolog. Mert a negyvenegy még csak-csak, úgy-ahogy, azt is lehet mondani: elmegy. Na de a negyvenkettő! Az, kérem, odavágja az embert, mindene (is) fáj például, meg egyéb rémségek történnek vele, másként ébred és úgy marad, érzi a korát, szóval satöbbi.
Így aztán nagyon odafigyeltem, kíváncsi voltam magamra, hogy mi lesz (olyan volt, mint gyerekkoromban a karácsonyi ajándékot bontogatni – no nézd csak, mindjárt elpáráll itt a szemem, hát, ez bizony a korral jár, le is veszem a szemüvegem, értik, ugye, és megtörölgetem a könnyedző izéket), az vesse rám az első követ, aki volt már negyvenkettő, de csak egy kis merevséget érzett derékban meg enyhe szorítást a gyomor tájékán (a szív lesz az, mondom én), és ment tovább vígan, mintha még mindig hetyke és felelőtlen negyvenegy volna!
De nemcsak figyeltem, hanem cselekedtem is, persze, bölcsen, óvatosan, mondhatni öregesen. Megfogtam például az életművemet, és jól megszámoltam: elborzadtam, mikor láttam, mekkora kurva vagyok, és hány leütést írtam eddig pénzért – be is raktam minden francot egy könyvtárba, és adtam neki nevet, hogy: „42-ig”, ezt. Aztán villámgyors kattintásokkal (nem mind boomer, aki keresi a betűket a billentyűzeten!) létrehoztam egy másik könyvtárat, miszerint „42 után”, és szent fogadalmat tettem, hogy ide csak olyat írok, ami nem pénzért készül, hanem az eszméért. Például ezt a szöveget. (Oh, wait a minute…)
Egyebekben is számot vetettem enmagammal. Végignéztem az eddig megtett úton nagy büszkén, de amikor a rossz szememmel ráfókuszáltam (nem nagyon persze, mert ebben a korban az ember már közelre sem lát rendesen, szóval azt se tudja, hova nézzen), kicsit elment a kedvem magamtól. Hiába, hogy nem akarok már – teszem azt – olyan gyakran öngyizni, mint korábban, ezt mégsem írhatom holmi „érés” számlájára, hanemha csupán a lustaságéra. Megszemléltem a két korábbi midlife crisisomat is (franciásoknak: életközépi válság), melyekből a második egyenesen halálos volt (bizony! Csak szólok.), és hümmögtem egy sort. (A hamut is mamutnak már, ugye.)
Aztán talpra álltam (térdben csak óvatosan, hej!, suhant át egy oda nem illő gondolat, nyilván visszaidőutazván a jövőben esedékes negyvenhárom térdistennyilallós környékéről, de elhessintettem), szóval talpra evickéltem, kihúztam magam, és mivel becsípődött egy ideg (azt hiszem – egyre gyakrabban, ahogy telnek az évek: – így mondják ezt a pipogyák), úgy is maradtam. Peckes voltam, úgyszólván. Feleségem aztán kimasszírozta, és végre ismét összehuttyanhattam, mint az univerzum (majd egyszer, ha megérjük).
És csak figyeltem és figyeltem.
De mind nem akart semmi látszani, történni. Vagy nagyon titkosan zajlik ez a negyvenkettő fölötti változás vagy mi, vagy kamu az egész úgy, ahogy van, és nyilván a negyvenhárom a határ (arról viszont tudomásom szerint nem írtak regényt).
Annyi azonban feltűnt, hogy bár eddig sosem, immár végérvényesen bácsinak érzem ó, Adams, magam, és a nagy udvariasság, az elébe és alája menés mindennek és mindenkinek, ami/aki szembejön, kicsikét múlni látszik. Nem veszem például a fáradságot, hogy udvarias legyek, hogy kedves legyek, hogy állandóan megfeleljek (mint eddig, oly – túlságosan is! – hosszú ideig). Menjen mindenki a jó büdös fenébe, szokom mondani újabban sokkal csúnyább szóval és negyvenkettes méretű gőggel, csendben sírdogálva, és amikor elegem van valamiből vagy valakiből, továbbállok, és úgy otthagyom őket, mint a negyvenkét éves oláh Szent Pálékat. Nem tudom, hova vezet ez, de amennyit megyek mostanában – a továbbállás miatt, ugye –, alighanem messzire.
Mindjárt egy hónapja negyvenkettő vagyok, és igazán érzékelhetően mégsem változott semmi, hiszen minden megváltozott. Csak éppen nem úgy: de jó lesz, ami jön, annak kell lennie, különben semmi értelme életnek, világmindenségnek és végső kérdéseknek. (Mint ahogy nincs is – na látják, ezt például negyvenegy évesen még nem mondtam volna. Quod erat demonstrandum.)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 31-i számában.)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.