Az úgy volt, hogy körülbelül fél évvel ezelőtt megígértem Leczo Bencének, hogy kölcsönadom neki Darvasi László A lojangi kutyavadászok című könyvét. Úgy gondoltam, épülésére szolgálhat, maga is errefelé tart írásaiban, meg hát szórakoztatja az elmét, gyönyörködteti a lelket, edzi az izmot és jókedvet ád. Nekem megvan a könyv: miért ne adnám oda?, okoskodott a jó öreg, akinek szeretném hinni magam.
Meg is ígértem hát, kissé a szükségesnél nagyobb elánnal, hogy elhozom neki.
Tudni kell, hogy mi Bencével többnyire csak hetente egyszer találkozunk, kedden, de akkor nagyon. A tördelés deltabetorkollása fröccsös. (Sajnos tablettából, de erről nem mi tehetünk. Hanem a skótok.) Így aztán igencsak meglepődtem, mikor egy hét múlva Bence a szokásos úriember modorában és diszkréten halk hangján megkérdezte, hoztam-e. Mit, kérdeztem magabiztosan. Hát a könyvet. Atyaúristen, csaptam a homlokomra. Elfelejtettem.
Egy hét múlva már sokkal jobb volt a helyzet. Hoztam-e, mit, hát a könyvet, jézusmária, ütöttem össze a kezem arcpíros hüledezéssel.
Újabb egy hét múlva kissé döccent a dramaturgia, hoztam-e, mit is, a könyvet, baszki!, hörögtem és megszaggattam a ruhámat.
Újabb hét múlva jött Bence… én a földre vetettem magam, nyüszítettem – de a könyvet sajnos nem hoztam.
Hetek teltek el.
Mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át, úgy próbáltam elbújni Bence elől, amikor megláttam, mert amikor megláttam, mindig nyomban eszembe jutott, hogy nem hoztam el a könyvet. (Elbújni nem könnyű, tekintve, hogy egy irodában ülünk, kábé másfél méternyire egymástól.) (De van az a szégyen.)
Következő héten Bence szánalommal vegyes viszolygással kihúzott a szemetesből, nem kérdezett semmit, de láttam rajta, hogy valami megtört benne. Nincs is meg neki a könyv, ezt láttam a szemébe írva, csak füllentett, meg még ezt is. Összetörtem én is. Hazamentem, lefényképeztem a könyvet a polcon, aztán a konyhaasztalon, aztán saját magamat, amint fogom a könyvet, a tulajdonos boldog mosolyával és hanyag eleganciájával.
Sajnos elfelejtettem bepakolni, így következő héten megint nem tudtam kölcsönadni.
*
Néha, mikor eszembe jutott ez az egész Canossa-járás Lojangban (vagy inkább Lojang-járás Canossában), elgondolkodtam: vajon mi az oka az egésznek? Hm… morfondíroztam. Hiszen memóriám példásan működik, nem utolsósorban egészséges életmódomnak és a gingko bilobának hála, amit marékszám szedek. (Vagy lehet, hogy más a neve, de javítja a memóriát, az fix.) Aztán ezt a könyvet mégis elfelejtem mindig. Vajon miért? Talán félek odaadni neki, mert felrémlik előttem egyik volt nőm (a büdös ribanc!), aki kölcsönkérte a Beatles-dalszöveges könyvemet, és szétgyúrta-mocskolta, miközben próbált belőle dalokat tanulni? Fene tudja. Esetleg irtózom Bence kezében látni a könyvemet, pedig szeretem a barátomnak tudni, de hát ezekkel az ősi, atavisztikus irtózásokkal nem tudhatja az ember?! Meglehet. Tudatalatti önvédelmi reflex volna, mivel a könyv nem egyéb, mint kiterjesztettségem manifesztációja, mely eszkatológiai szempontból irrelevanciával bír az immanens önontológia empirikus módszerekkel nem receptálható dimenzióira levetítve? Igen, nyilván, hát persze.
Mindenesetre a következő héten, alig két hónappal ezelőtt, felírtam a kezemre, hogy hozzam el a könyvet (!!!) jövő hétre, de aztán egy óvatlan pillanatban megmostam, tudniillik a kezet, és elfelejtettem.
A rákövetkező héten beírtam a telefonomba, jegyzet formájában, de sajnos egy hétig nem volt érkezésem megnézni a telefonomban a jegyzeteimet.
Egyszer aztán, egy hétfő este már rendesen a kezemben volt a könyv, el is indultam vele a táskám felé, de útközben elestem, kitörtem az agyamat, és vakbélgyulladásom is lett.
Próbáltam a Lojang, a kutya, a vadász, a László és a Darvasi (sőt: Trapiti – asszociációs módszer, ugye) szavakat és neveket segítségül hívni, de mindig a másik jutott eszembe.
Kezdtem úgy érezni magam, mint Guy Pearce a Mementóban, és már azon voltam, hogy az irodai borítéknyitó késsel a mellkasomba vésem a tényt, miszerint hozzam el a könyvet, csak hát fájt.
Nemrég (olyan két héttel ezelőtt) találkozom reggel Bencével, kedélyesen trécselni kezdünk, és Bence, aki született úriember, és igazán nem szereti kellemetlen helyzetbe hozni a tablettásfröccs-ivó cimbijét, trükkhöz folyamodott. Azt mondta:
– Hm, hm…
Mire felkaptam a fejem.
Eltelt a nap, lementünk a kocsmába. Bence elnézett a távolba merengve, messze jövendővel komolyan vetve öszve jelenkort, s azt mondta diszkrét jelentőségteljességgel:
– Lojang…
Megütközve néztem rá, majd követtem tekintetét, melyet a távolba merengetett, és egyáltalán nem értettem, mire céloz. Ittunk tovább.
Másnap reggel, amikor a tablettától úgy fájt a fejem, hogy ellentablettát kellett bevennem, eszembe jutott. Úristen, motyogtam öklendezve és pironkodva, majd elmásztam a könyvespolcig, felkötöttem a hátamra a könyvet, egy hétig úgy jártam vele, de jelentem, tegnapelőtt, kiskedden: átadtam neki.
Azt hittem, jobban fog örülni.
Én mindenesetre nagyon büszke voltam magamra. Dupla tablettát kértem a boromba, nyúlós lett tőle, de ütött, mint a kád széle.
Most nála van. Remélem, nem felejtem el visszakérni.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. február 16-i számában.)
