

Eleinte én is féltem tőle; hirtelen elképzelhetetlennek tűnt, hogy nem tudok ott ebédelni, ahol szoktam, ott sétálni, ahol akarok, ott edzeni és kocsmázni, ahol mindig, egyáltalán: a napi rutin szerint élni az életemet.
Nem hazudok: volt néhány kellemetlen nap – tényleg nehéz volt az átállás.
De aztán a helyzet kihozta belőlem az eddig valahol mélyen lakozó, rejtőzködő állatot. (Remetét.) (Emberkerülő duplánantifilantrópot.) És végre boldog vagyok, mégpedig felhőtlenül.
Rájöttem, hogy mindig is gyűlöltem az embereket. A szagukat, a hangjukat, az idegesítő és undorító szokásaikat, a koszos mancsukat, a bűzös leheletüket, a harsány kacajukat, az ostoba okoskodásukat, az életembe való belepofázásukat, a gondterhelt homlokráncolásukat, sóhajtozásukat, önnön fontosságuktól való elteltségüket, pökhendiségüket, nagyképűségüket, aljasságukat, csalárdságukat, hitszegésüket, árulásukat, hidegségüket, cukiskodásnak álcázott érzéketlenségüket, álságoskodásukat, egyszóval minden undok és undorító tettüket, gesztusukat, élettani, lelki vagy bármilyen más megnyilvánulásukat. És ezen nem javít semmi: nincs az a krisztusi szeretet, amelyik elég volna ahhoz, hogy nagyvonalú lehess a sok szemétláda tetűvel.
Nem akarok látni egyet sem, és a csodálatos karantén meghozta nekem ezt a luxust.
Azokkal vagyok, akiket el bírok viselni, és azzal az egy-két emberrel, aki még fontos, így is megoldom, hogy találkozzam. Mindenki más mehet a fenébe.
Kiderült, hogy mindent lehet így csinálni: tisztább, szárazabb, biztonságosabb érzés, és ha muszáj, telefonon vagy interneten tartjuk a kapcsolatot, értekezünk, nem kell senki mellé odaülni, senkinek az üres locsogását hallgatni órákon át és jól nevelten bólogatni. Sőt, amikor megunom a pofájukat, azt mondom, bocsi, recseg; vagy bocsi, jön-megy a net, de előbb-utóbb végleg elmegy – és azzal kinyomom őket a picsába. Szabadság, elvtársak!
Úristen, kérve kérlek, fohászkodom olykor szorongva, hogy soha ne legyen vége ennek! Soha ne kelljen visszamenni közéjük, ne kelljen udvariasan állni velük szemben, hallgatni az igét, az észosztást, az életmód-tanácsadást, a számító vagy átgondolatlan bátorítást, a sunyi, kétbites ravaszkodást, és arra gondolni közben, hogy mindez az idő az én drága, egyetlen, kicsiny, szűkre szabott életemből megy el, amely az Úristen vagy a világszellem megismételhetetlen csodatétele folytán kiméretett nekem… és ahelyett, hogy regényeket írnék vagy olvasnék alatta, szerelmeskednék vagy a gyermekeimmel játszanék, itt hallgatom ezt a hülyét arról, hogy mit hogy kell csinálni.
(Igen, belőlem tényleg a legrosszabb legjobbat hozta ki ez az időszak.)
Ismételten kérem tehát az Urat, hogy még sokáig tartson a karantén, ne múljon el, maradjon itt velünk, hogy minél később kelljen embertársaimmal találkozni, embertársaimmal, akiket olyan vadul gyűlölök, hogy nincs rá szó, nincs rá fogalom, és ha most önök azt kérdezik, hogy akkor miért nem vonultál ki közülük már régen, köcsög, azt válaszolom, hogy a karantén előtt bárhova kivonultam, mindig mindenhol szaglott legalább ezer felebarátom, akik szintén kivonultak, vagy ami még rosszabb, kirándultak, és ott kellett öklendeznem a látványuktól a fa tövében.
Lehet így élni, pompásan lehet így élni, csak így lehet emberhez méltóan élni, lakatlan sziget, ha volna, de hát nincs, minden korábbi lakatlan szigeten szállodák terpeszkednek medencékkel, pincérekkel és utálatos, böfögő és ordítozó, csemer és kövér vendégekkel.
Összegzek: köszönöm, hogy megadatott ez, köszönöm, hogy eltávolodhattam mindattól a piszoktól, amit felebarátaim jelentenek, és köszönöm, Uram, ha ez így maradhat továbbra is. Hozz ránk akármit, csak ne kelljen többé kimenni, közéjük menni, távolról látni őket, vagy ami még rosszabb, közelről hallgatni és nézni.
„Nincs hova futni, a világ utolér”, énekli Hobo a Csavargók könyve című albumon – ő már 1988-ban tudta mindezt. De a karantén mégiscsak elhozta a menedéket. Hála érte, és köszönet.
(A szerző jegyzete: a fenti szövegnek a primer szövegértésen túl létezik legalább egy ironikus, parodisztikus olvasata. Olyan időket élünk, amikor ezt nem árt nyilvánvalóvá tenni.)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 2-i számában.)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.