Hosszú, szürke ballon suhant a lakótelep télnyalta fái között. A ballon kopottas, barna aktatáskát szorított a hóna alá, s a ballon nyakán túl egy dekk eregetett füstjeleket az égre. A füstpárnák tetején károgó csapat várta, hogy kiteljék az idő.
Dr. Rotács maga volt a ballon. Soha másképp nem mutatkozott, se télen, se nyáron. Mint garabonciás vágtatott át a flaszteren, mögötte porvihar, és verébfelhő illant, galambok bólogattak, mintha játszó istenfiak húzták volna túl lendkerekes dinoszaurusz testüket. Gyerekek csúfolták, tisztelettel elegy félelemmel mustrálva Ballon urat, merthogy így illették a helybéliek.
Dr. Rotács fején télen s nyáron is viseltes szalmakalap, orrnyergén kerek üvegű okulár. Cipője öt esztendeje, még ifiú lábbeliként, körömcipellők szívét is megdobogtatta. A ballon alatt hajdanfehér ing, hányaveti, minden ízlést mellőző, csíkos mellfekvenc. Mindig sietett. Délelőtt a gyógyszertár mellett tűnt el a parkolót metsző főúton, visszafelé az új negyed házai nyelték el vacsora gyanánt.
Nem volt épp egy Füttyös Gyuri, de a maga szürkeségében, folyamatosságában, odavisszaságában, megbízható, óraműszerű jelenésében, felkeltette a mindig utcán lévők, a mindig utcát kémlelők figyelmét. Felkeltette, és megszokássá szilárdult. A padoknál és korlátoknál iddogáló, aznap, azon percben épp nem dolgozó vendégmunkások, a pletykára összesereglő, rendelőintézet-agorára járó nénikék, a szorgosan guberáló hajléktalanok, a notórius naplopók, a boltjuk előtt pakolgató kínai szatócsok, a Habibi Mobil ablakán kikandikáló muszlimok, az autójukhoz igyekvő vagy autójukból kikászálódó humanoidok, a reggel 7.45-kor iskolába igyekvő, kaviccsal és kocsisocsmányságokkal kommunikáló bitang kópék mind ismerték. Hozzátartozott a nyári, rigófüttyös pitymallatokhoz, és a téli vak-volt-a-hajnalokhoz, senki nem tudta, mit akar, senki nem akarta tudni, honnan, hová, de ha eltűnt volna (akár csak néhány napra is), felütötte volna fejét a hiány, egy napig is talán…
Dr. Rotács fontos dologban járhatott el reggelente, még ha slamposan is, mert morfondírozó arckifejezéssel, fontoskodó dünnyögéssel, néha nagyokat bólintva vagy elismerőleg csettintve reflektált egy gondolatfolyamra, egy ügyre, amely talán minden kafkai ügynél előbbre való lehetett, s aznapját volt hivatva kitölteni, vagy egy döntésre, mely megszületett tekervényei labirintusában, s lenyomtatta addigi kételyeit, mint nehezék a huzattal cimboráló írólapokat. Kerek üvegei mögül szűken ülő, hamiskás szemek csillantak a közeljövőbe, mint ahogy csiszolt, üveg fülönfüggők kacérkodnak az ékszerbolt olcsóbbik kirakatában a rájuk, s általuk divatos fiúkra ácsingozó, könnyűvérű tinilányokkal… Mert dr. Rotácsra határozottan vágyott a közeljövő. Hiszen soha nem jósoltak neki big fjúcsört. Jelene pedig a lakótelepi szcénán való garabonciás suhanás. Előélete sekély. Lévén más egyébre (izgalmas múlt) nem volt szüksége, hogy ezt megalapozza. Ezt a jellegzetes semmiberohanást. Oda. És vissza.
A sok hasonlatnak egy lesz a vége. Illó páraként tűnnek el az unalomkék jövőben. De dr. Rotácsot nem érik el a hasonlatok. Nem érik el a megjegyzések, nem érik el a gyerekmarkokat elhagyó kavicsok s az égi károgás sem. Sőt, a pofon sem érte el, amit akkor kapott, amikor egyszer, persze csak véletlenségből, kirabolták… Talán a titkos tekintetek egyedül, melyek megülnek kérdőjel alakján. K. néni titkos tekintete kiváltképp. A harmadik emeleti ablakból irányzott kíváncsi tekintet…
Bár dr. Rotács minden áldott nap megállt a pékség melletti bokrocskánál, nem, nem stangliért, nem kenyérlesőként, nem is kisdolga végzendő, hanem egyéb okból befolyólag, ezt a torpanást, mely haladásában bekövetkezett, egyetlen rutinos őtszemlélő sem vehette észre, mert ballonja szürkesége mimikriként rejtette az aszfalt szürkeségébe, mely egybemosódást a rágógumik fehérje pöttyözött csak…
Valószínűleg dr. Rotács nem tudhatta, hogy álcázta magát, s még mi mindent nem tudhatott!, mert gondosan körbekémlelt. Többször is. Megvárta, míg a hozzá legközelebb lévők távolodóra fogták. És ekkor. Mint a kaméleon nyelve csapódott a bokorba jobb karja. A következő pillanatban pedig tenyerébe ragadt borospalackot láthatott K. néni két, túlburjánzó szobanövény fedezékéből. Dr. Rotács füle karimája és halántéka közé tette a csikket, ahogy békebeli hentesek a ceruzacsonkot. Gyors csavarintás. Egy korty. Két korty. Ádámcsutkavágta. Visszacsavarintás. Körbekémlelés. Kaméleonnyelv-csapódás. Körbekémlelés. Majd egyenletes tempó a tőle elvárható irányba. Mintha mi sem történt volna. De hát mi is történt volna? Még a parkolón átvágó rendőrjárőr is kedélyesen biccentett felé…
K. néni, egy tavaszi késő délután, banyatankját vonszolta a lidli bolt felé. Gondolta, fő a változatosság!, ma más irányból közelíti meg a közértet. Jellegzetesen imbolygó alakját az új negyed házai nyelték el estebédre. Már szürkült. A látási viszonyok rohamosan romlottak. A kilencven év látási viszonyai is. Az egyik üvegpalota aljában emberkupac szürkéllett. (Bio-utcabútor.) Olyan ismerős kupac. Az a jellegzetes kérdőjel. Csak még kérdőjelebb. Lassan kirajzolódott. Ballon uras. De nincs mozgásban. Tehát mégis más. Ballon nélkül. Uras. Aligha. Egy fémdoboz volt elé kivetve. Benne szép számmal kocogtak a félpénzek… Kicsit távolabb, egy frissen ültetett, tüskés bokor fedezékében rafiaszatyor, mellette pokrócok, egy lidlis kocsi. A kocsin, keresztbe vetve, szürke ballon. Rádobva a viseltes szalmakalap, a hajdanfehér ing, a hányaveti, minden ízlést mellőző, csíkos mellfekvenc. A lidlis kocsiban egyéb saját birtokú, más tulajdonú dolgok regimentje. Rotács elfoglaltan matatott. Rajta ócska gúnya. Csak cipője ismerős, az a körömcipellő-bolondító! Kopottas, barna aktatáskájába túrt. A táskamély telve harmadáig jó-lesz-még csikkekkel. Megannyi megtestesült közeljövő. Megannyi felparázsló ügy, melyek talán minden kafkai ügynél előbbre valók lehettek, ahogy ott hevertek a megállókban… Kellett hisz a füst, mert csak erre érkezett meg a károgó csapat, hogy általuk kiteljék az idő…
K. néni megszaporázta imbolygó lépteit. A banyatank kerekei kétségbeesetten verték a lépcsőritmust, ahogy ijedten menekültek a mítoszölő pillanatból a tömött polcok felé… – Ez nem lehet az a Ballon ürge, vagy hogy is híják, biztosan rosszul láttam… Már sötétedik… Meg az a kilencven év… Ha én ezt a rendelőben elmesélem…
