

(Szív)elégtelen
– Te elolvastad a szakdolgozatomat? – kérdeztem a feketeruhás alakot. – Visszadobták.
– Te elolvastad a fájdalomcsillapító lehetséges mellékhatásait? És az ajánlott dózist?
Megfogta a kezem, a nyaki artériámra tette. A bőrömnek hideg latexérzete volt.
– Elviszlek magammal – közölte finom hangján.
Kecsesen átlépett habzó szájú holttestemen. Én követtem. Nem botlottam meg magamban.
Hysteria
Kívül-belül undorítónak éreztem magam. Nem volt már se hajam, se szaglásom, se méltóságom. Az amputáció utáni mellkasi sebek is gennyesedtek, mégsem szedik ki belőlem szó nélkül a nyolcadik utast.
Az orvos meglepetten közölte, hogy a babának nincs szívhangja.
– Szerinted miért jöttem ide? – tettem fel a számomra is visszataszító kérdést.
„Nem látjuk, ezért tiszteljük” – Tite Kubo
Megkereszteltek. Szolgáltam az oltárnál gyerekkoromban. Magamhoz vettem az ostyát és a bort. Megtanultam minden imádságot és Mária-himnuszt. Lemondtam a test szépségéről. Tonzúrát vágtam a hajamba. Rosszabb ruhákban jártam, mint bárki más. Fájt a lábam és a derekam a hegyi zarándokutaktól. Fáztam a kőágyon. Hideg kásán éltem. Mégsem láttam meg Istent.
Vesta-szűz
Végignéztem merev, mégis fiatalos nyakának pehelyszőrén. Megcsodáltam szétterülő, dús hajfátylát. Selyemfedte, bemocskolt, tökéletesen szerkesztett testét. Ugyan mindenki vonzónak tartotta, mégsem értettük, miért nem maradt szeplőtlen. Fájt a szívem, amikor lezártam a koporsófedőt, mert tudtam, a krematóriumba kell tolnom. Sikított, amikor csattant a koporsófedél. Én mégis elindítottam a kemencét.
Így írok regényt
Láttam operát, putrit, sírboltot, márványból szőtt izmokat. Hallottam Lisztet, Wagnert, dark technót, szintipopot, méltatlan embereket, madárcsicsergést, virágnyílást. Megszagoltam kedvesem keblét, az epertortát, az epét, a formalint, a sült sármánybőrt, a gyümölcsragut. Megérintettem a tiltott, kétszáz éves bársonyt és a sírköveket. Megkóstoltam a japán kerti algát, a vérlekvárt. Kapcsolatot láttam köztük.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.