Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik. Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell? Már nem emlékszem pontosan, hogy most hat vagy hét hónapos, de az is lehet, hogy már nyolc. És ha mosható pelenkát használnak? Vihetnénk egyénre szabott ajándékot, amire rá van írva a baba neve. Csak jutna eszembe, hogy hívják, D-vel kezdődik, de nem Dezső, nem Dénes, nem Dávid, se nem Dániel vagy Dömötör.
Babalátogatóba készültünk, ideje már, szégyen is, hogy még nem jutottunk el, pedig illene, ők is voltak nálunk, ma is megvan az éneklő kutya valahol, amit hoztak, három nyelven is énekelt, igaz, a fél füle odalett az évek során, és az elemek is lemerültek.
Szóval, készültünk már egy ideje meglátogatni az újszülöttet, aki közben betöltötte a hat hónapot is, vagy talán a hetet, de az is lehet, hogy már a nyolcat is.
Miután megvásároltam és szépen becsomagoltam az ajándékot, végre kitűztünk egy szombati napot, amikor a családban mindannyian ráérünk a babalátogatásra. A házigazdáknak nem szóltunk, gondoltuk, meglepjük őket, hisz már régóta várnak, mert ugye számítottak ránk, illene visszalátogassuk, ők is voltak nálunk, szégyen is, hogy még nem jutottunk el hozzájuk.
Miután éjjel fél kettőig sütit és tortát sütöttem, mert azt is illik ilyenkor vinni, korán reggel keltünk, hogy idejében elkészüljünk. Megreggeliztünk, majd inget, ruhát vasaltunk, cipőt fényesítettünk, beléptem a fodrásznőmhöz, hogy szárítsa be a hajamat, adjuk meg a módját, ha már végre összejön ez a rég tervezett látogatás. Szégyen is, hogy még nem jutottunk el.
Gyorsan elküldök néhány levelet, és indulhatunk – mondtam a családnak, akik már toporogva vártak az előszobában. Aztán még befejeztem a határidős cikket, interjúkat egyeztettem telefonon, benyújtottam egy pályázatot és hozzászóltam néhány bejegyzéshez a Facebookon.
Most már igazán indulnunk kéne, ne legyen túl késő, már vettük is magunkra a kabátokat, amikor jött a szomszéd, hogy segítenénk felcipelni egy mosógépet a hatodikra. Segítünk, persze, ő is segített, amikor húsz éve ideköltöztünk, illik tehát visszasegíteni. Elindultunk, de útközben még beléptünk elintézni ezt-azt, a piacon még virágot is vettünk az újdonsült anyának. Végre aztán, amikor már a hab is kezdett lefolyni a torta tetejéről, az újszülött (vagy hat-hét-nyolc hónapos) meglátogatása következett.
Kicsit más volt az udvar, mint amikor legutóbb itt jártunk, mintha a fák hirtelen megnőttek volna, a duplagarázsra sem emlékeztem, és arra sem, hogy a lakóház első felét födött terasszal toldották meg. Nagy izgalommal kopogtatunk be, igaz, kicsit szégyen, hogy ilyenkor stb., de csakhogy eljutottunk. Lépteket hallunk, kinyílik az ajtó. „Ki az, Dzsúlió?” – kiált ki egy nő a konyhából. Mi pedig némán állunk a kivasalt ingben és ruhában, kisuvickolt cipőben, beszárított hajjal, kezünkben a tortával, virággal és ajándékkal. Ahogy végignéztem a húszas éveiben járó fiatalemberen, felötlik bennem, hogy talán már kicsi lesz rá az oly nagy gonddal kiválasztott rugdalózó.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. januári számában)
