

Ő itt Etus mama, ő pedig Matild nénje – mutatom a lányomnak, amint egy régi családi fényképalbumot nézegetünk. A két testvér egyforma ruhában, a kornak megfelelő, divatos, fejtetőre fésült frizurával, egymást átölelve mosolyog ránk a több mint hetven éve készült fotóról. Szépek – mondja a lányom, és mosolygunk mi is rájuk. Milyen fiatalok itt – mondom én, és titkon hol a lányomra, hol nagymamám arcára pillantok, hogy felfedezzem a közös vonásokat.
Majd továbbforgatom az albumot: korabeli szobabelsők, fotóműhelyek díszlete előtt készült esküvői fotók, csoportkép az udvaron, háttérben virágzó almafa. Már rég elhullatta a virágait, a termését betakarították szorgos kezek. Talán már ki is vágták.
Nem csak mi lapozzuk a régi albumokat. Az egyik internetes közösségi felület egy tematikus oldalán Erdélyben készült korabeli fotókat, képeslapokat osztanak meg egymással a csoport tagjai. Többnyire családi fotókat tesznek közkinccsé, régmúlt idők történeteit, régmúlt emberekről. Van, hogy egymásra találnak itt az utódok, akik felmenőjüket vélik felismerni egy-egy fotográfián, segítenek beazonosítani egymásnak a fotón szereplőket, helyszíneket. És emlékeznek azokra, akik már nincsenek közöttünk.
De olyan fotók is fel- és előkerülnek, amelyeket csak úgy talált valahol a közzétevője, gyűjtőktől vásárolta, ócskapiacon látta, netán hátrahagyott, gazdátlan régiségek közül bányászta elő. Kikerültek a családi albumból, talán már nincs, aki összehasonlítsa a köztük és unokák közötti hasonló vonásokat. Talán unokák sincsenek.
Fiatal hölgy ül egy háttámlás széken, elegáns kosztümben, kis retiküljét a kezében tartja, lábán fehér, magas szárú cipő, bájosan néz a kamerába. A kép hátoldalán kézzel írva: Ágnes (1954). Régiségpiacon vásárolta a közzétevője. Egy másik fotográfia hátoldalán nyomtatva: Joánovics testvérek Cs. és Kir. udvari fényképészek. Kolozsvár, Mátyás király tér 32. A kolozsvári ócskapiacon találták. A képen festett háttér előtt ül egy vőlegény, a mellette álló menyasszonya kezét fogja. Küldjünk egy mosolyt feléjük, ha ilyet látunk.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. októberi lapszámában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.