

Antal Béláné minden reggel megöntözte a gyönyörű virágait. Irigykedtek is a szomszédasszonyok. Hát hogyne irigykedtek volna, amikor Antalné mind egy szálig ajándékba kapta ezeket. Ráadásul az urától! Ki látott még ilyen drága embert, aki különösebb alkalom nélkül virágot visz a feleségének? Csak úgy. Van, hogy havonta, sőt, hetente! Ők nőnapra egy szál szegfűt ha kapnak, esetleg egy csokor hóvirágot. Szegfű, eh, halotti koszorúk virága. Hóvirág, eh, utcai árusok olcsó kínálata. Jólesik, persze, hogy legalább ilyenkor felköszöntik őket. De bezzeg Antalné! Bezzeg Antalné mindig szépeket, a legszebbeket, a különlegeseket, a legkülönlegesebb virágokat kapja.
Az utcára néző egyik ablakában kimondottan csak lepkeorchideákat tart, fehéreket, lilákat, halvány rózsaszíneket, ciklámeneket, sárgákat, tigrismintásakat. A másik ablakában az évszaknak megfelelő virágkülönlegességeket. A szobában, konyhában az újonnan kapott növények díszelegnek, cserepesek és vágottak, az üvegablakos veranda pedig kész botanikus kert. Jácintok, nárciszok, krókuszok, tulipánok, jázminok, primulák, vízifuksziák, szakállbroméliák, koszorúfutókák, buzogányvirágok, dracénák, többféle fikusz és pálma, flamingóvirág, sárga nyalókavirág, fokföldi kankalin, rózsamályva, amarillisz, szobapáfrány, csodacserje, kála, cserepes harangvirág, hortenzia, nebáncsvirág, fokföldi ibolya, gloxínia, szobarózsa, gerbera, korallvirág, ciklámen sorakozik itt az egyéb ismeretlen és kimondhatatlan nevű növénnyel együtt.
Olyan, mint a Paradicsom! – sóhajtottak fel a szomszédasszonyok, amikor kávézás közben szóba kerültek Antalné, és a virágai. És általában szóba került. „Kértem a múltkor, hogy adjon egy hajtást a buzogányvirágból, de azt mondta: nem való az neked! Még ilyent! Igen nagyra van magával!” – méltatlankodott a társaságnak egyikük. „Az Dieffenbachia, ha nem tudnád. Az a rendes neve” – oktatta ki emezt egy másik szomszédasszony. „Bánom is én, hogy hívják, de bár egy fiókát adhatott volna! De nem, ő soha senkinek! Úgy őrzi őket, mint a szeme fényét!” – lovalta bele a témába magát az előző. „Na, de szinte meg is járta, mert mesélte, hogy a múltkor egy cserép a szekrény tetején megbillent, de nem tudta kifogni, épp a szeme között kapta el. Be is volt kékülve jól a szeme alatt, épp borogatta, amikor vittem a tejet neki” – mondta kárörvendve egy harmadik. „Ez lesz a veszte, meglátjátok. A múltkor is megcsúszott a vizes padlón, miközben locsolgatta a drágalátos burjánjait. Csupa kék-zöld volt a karja az eséstől” – kapcsolódott be a beszélgetésbe egy negyedik. Néhány napja pedig a derekát fájlalta a sok virágöntözéstől, aztán hogy valamelyik növényre allergiás, mert néha nagy piros foltok lesznek az arcán tőle – vágtak egymás szavába az asszonyok. „Csak azt nem értem, miért olyan szomorú mindig” – hangzott el halkan a fiatal szomszédasszonytól egy félve kimondott gondolat. „Ej, hát a kutya is jódógába vesz meg! Ha nekem ilyen szép virágokat hozna az uram, én egész nap dalolnék, kacagnék” – harsogta egy tenyeres-talpas menyecske.
Antalné ma reggel is megöntözte a gyönyörű virágait, a tegnap kapott azáleával együtt. Irigykedtek is a szomszédasszonyok.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.