

Azt írja egyik ismerősöm Facebook-üzenetben, hogy ha az általa ajánlott csodaszert kezdem használni, megváltozik az életem. Egy másik azt, ha az általa forgalmazott csodacseppet kezdem használni, magamra sem fogok ismerni, úgy megfiatalodom. Egy harmadik pedig azzal biztat, ha kipróbálom a kiolvashatatlan nevű életmódguru harmincnapos életmódváltó programját, csak jó dolgok fognak velem történni ezentúl, csudamód boldog leszek feszt. Sőt, ha még további ismerősöknek is ajánlom, pontosabban, ha mást is beavatok és megosztom vele az egyelőre kevesek számára elérhető, nagyszerű lehetőséget, még boldogabb leszek, mert pénzt is kereshetek vele.
A másik kedvencem a „mindenre gyógyír” kence. Aztán még vannak, akik a különböző gyökerektől kezdve – a világ másik részéről idehajóztatott gyümölcsök magjából préselt cseppeken át – a hurukuru bokor friss hajtásának kivonatára esküsznek, és kínálják azt csillagászati áron. Persze megéri befektetni, hisz megváltozik az életünk tőle, ugyebár.
Ezek szerint tehát eddig nem is tudtam, hogyan kell élni, tudják, úgy igazán, egyáltalán hogyan is élhettem túl ilyen tudatlanságban az eddigi éveimet. Hogyan lehettek boldog pillanataim anélkül, hogy mantráztam volna reggelenként, jól vagyok, jól vagyok, szép vagyok, szép vagyok, mindenki szeret, mindenki szeret, miközben körkörösen dörzsöltem a kézfejemre valamelyik méregdrága szert, hogy utána kötelező módon egy külön erre a célra létrehozott online csoportban közzétett motivációs idézeteket olvassak?
Lehet, komolyan fontolóra kellene vegyem, és elszánhatnám végre magam valamelyik „megváltozik az életed” használatára. De valamiért csak a Törlés gombot nyomom meg.
Mert végignézek a családomon, eszembe jutnak a barátaim, azok az ismerősök, akik nem ajánlgatnak csodaszereket, nem akarnak megváltani, nem azért keresnek meg, hogy valamit rám sózzanak, csak beszélgetünk egyet, úgy régimódiasan, meghallgatjuk egymást, és nagyokat kacagunk. Vagy fellapozok egy könyvet, zenét hallgatok, előadást nézek, teszem a dolgom, és azt, amit szeretek. Mert ezektől fiatalodik a lélek, és még ha adódnak is nehézségek: ilyenkor úgy érzem, helyén van a világ. Ajánlanám mindenkinek, de ki-ki döntse el maga, hogy milyen csodára vágyik.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. második májusi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.