Egyszerre nyílt a két bejárati ajtó, egyszerre jelent meg egy-egy műanyag papucs a küszöbön, egyszerre lebbentek a hajak a hirtelen keletkezett huzatban. A két asszony egy pillanatig farkasszemet nézett, majd elstartolt. Váll váll mellett, vádli vádli mellett, könyök könyök mellett, nyakak előreszegezve, a kosarak szorosan a csípőkhöz igazítva. Így küzdötték végig magukat a keskeny folyosón a lépcsőház kijárata felé. Egyikük kosara jobban illatozott, mint a másiké – igaz, nem lehetett eldönteni, melyiké. Pedig nagy volt a tét, a kétnapos dicsőségért meg kellett küzdeni, és a cél még oly messze.
Vargáné egész délelőtt a konyhaablakból leste a megfelelő pillanatot. „Rég megszáradtak, innen is látszik, és még mindig ott lógándoznak” – mérgelődött magában. Már dél is elmúlt, amikor végre mozgást észlelt. Ő sem késlekedett, otthagyta a tűzhelyen a káposztát, amit éppen főzött, felkapta a kosarat, és rohant, rohant az ajtó felé. Életbevágó, hogy ő legyen a következő, két rend csodaszép ágyneműt is vásárolt tegnap. Feltépte az ajtót, megpillantotta a szomszéd Molnárnét, s elkezdődött a küzdelem – életre-halálra.
Futott tehát a két asszony, végig a hosszú lépcsőházi folyosón, a kanyarban Molnárné egy lépéssel lemaradt, de a lépcsőn jókora előnybe került, Vargáné ugyanis elhagyta az egyik papucsát, de nem állt meg, kettesével ugrált lefelé a lépcsőfokokon, mellé ért, majd lehagyta. Így előzgették egymást: Vargáné, Molnárné, Vargáné, Molnárné, Vargáné, Molnárné… Egy iskolából hazatérő gyerek csak utolsó percben tudott félreugrani, szinte elsodorták; a kilencvenéves Pista bácsi, aki épp a napi sétájára indult volna, szájtátva bámulta őket. Már le is értek a földszintre, még egy kicsi, és már ott is vannak a fél győzelmet jelentő lépcsőházi kijáratnál. Még két lépés, Vargáné szaporán szedi a lábait, Molnárné hosszúakat lép, mindjárt kint vannak!
Még egy utolsó erőfeszítés! Ám Molnárné megtorpan, Vargáné is. Emeli a lábát, de nem tud lépni Molnárné, szabadítaná ki a kezét, de nem tudja Vargáné. Beszorultak a szűk kijáratba. „Engedj ki! Én már ’82 óta itt lakom, engem illet a kötél” – kiáltott rá Vargáné Molnárnéra.
„Engedj ki te! A múlt héten kétszer is elfoglaltad, háromszor kellett újramossam a rendet. Most én vagyok a soron” – kiáltott vissza Molnárné Vargánéra. „Azt a kötelet még drága Jánosom hozta a gyárból” – így Vargáné Molnárnénak. „De az én drága Jenőm húzta oda ki” – így Molnárné Vargánénak.
Hirtelen frissen mosott, az övékénél négyszer intenzívebb ruhaillat csapta meg az orrukat. Elképedve néztek a két nyírfa közé kifeszített szárítókötél irányába, ahol egy fiatal nő teregette vidáman a ruhákat. „Nem szégyelli magát, még a tangáit is ide teríti ki” – sápítozott Molnárné. „Pedig csak most költözött ide, ráadásul albérletbe! Hogy képzeli?” – csuklott el Vargáné hangja. „A céda! Ne félj, megmutatjuk mi neki!” – tört fel Molnárnéból. „Saját kezemmel vágom le a kötelet!” – fogadkozott Vargáné.
És miközben a két asszony még mindig ott vergődött a lépcsőházajtóban, a szél meglobogtatta a ruhákat, illatuk belengte a lakónegyedet. Mint a reklámokban.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. áprilisi számában)
