

Hej, a kiskonyhában mily víg volt az élet, hej, a kisszobában mekkora a kacagás, hej, a kisszíveket betöltötte az öröm, béke, gondtalanság. Hej, azóta sok év eltelt már.
Nem jók már a lábakra a kiscipők, dobozban a kisautó, játékbaba, a pufók arcok is megnyúltak. Van, aki vizsgára készül, a másik épp munkát keres, a legnagyobbat messzi földről várják haza.
S hol egykoron ilyenkor már javában rotyogott a töltött káposzta, most üresen szomorkodik a fazék, a bejgli illata sem lengi be a kis teret, pedig milyen csodás, amikor a bőséges dióra, mákra göngyölt tészta sütés közben csendes megadással megreped. Tán még karácsonyfát sem hoz idén az angyal, ha nincs pénz, hát nem lehet, de itt vagyunk együtt és ez a lényeg – gondolta az anya, s a könnye eleredt. Nem így tervezte ezt az évet, nem így az ünnepet.
Este, mikor már mind összegyűltek, felidézték a régmúlt éveket, hogy ki hogyan leplezte le az angyalt, és elkacagták a csínytevéseket, hogy hogyan dőlt fel többször a karácsonyfa, maga alá temetve az üvegdíszeket, ki lopkodta le a szaloncukrot, majd tömte ki krétával házszentelés előtt a sztaniolt, bizonygatva, hogy ő biza nem evett. Kint hópelyhek szálingóztak, s a kórusok felcsendültek: Megváltó született.
Csengő szólt. Mintha angyal szállt volna el felettük, egyszerre hallgattak el. Majd egyikük kinyitotta az ajtót, egy régi ismerős állt ott, kabátjáról rázta a havat, épp erre járt, mondta, csak átadja a kis csomagot, amit hozott. Még a lépcsőházban is van valami – suttogta sietősen, majd távozott. Alig csukódott be az ajtó mögötte, ismét kopogtattak, egy távoli rokon gyümölcsökkel megpakolt kosarat nyújtott át, kis kóstoló is van az alján, kacsintott. Majd újabb látogatók érkeztek, egymásnak adták át a kilincset, volt kolléganők, barátok, osztálytársak, de még olyan is, akit alig ismertek.
Az ajándékdobozok a kisszobában sorakoztak, az asztal roskadozott a sok finomságtól, a család csendben ült mellette. Kint egyre sűrűbben havazott. A lépcsőházi szűk folyósón pedig tizenhét fenyőfa sorakozott. Egyiken még üvegdíszek is voltak.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.