Ahogy feltűnt a lépcső irányából, rögtön észrevettem. Szerencsére nem nézett felém, s így gyorsan be tudtam ugrani egy oszlop mögé.
– Már megint itt van ez a kis pimasz…
Egy darabig várakoztam a takarásban, majd óvatosan kidugtam a fejem. Ott állt tőlem tízméternyire és unatkozva bámult kifelé az ablakon.
– Mire vár ez? Mit nézelődik?
A szerkesztőség épülete egykor – még a Monarchia idejében – egy kaszárnyának adott otthont, így tágas belső udvarral rendelkezett, ahol ilyentájt, a tavasz kezdetén, a fiatal verebek kergették egymást.
Ismét kidugtam a fejem.
Még mindig itt van! Ott áll, kezét zsebre dugja, és ráérősen bámészkodik.
Sőt! Már odáig vetemedett a pimaszságban, hogy a párkányra könyököl, és úgy szórakozik a látványon.
Mégis mit képzel ez?
Bognár úr alakja tűnt fel a folyosón. Világéletemben utáltam, mert rendszerint így kezdi a mondókáját: „És azt hallotta, hogy?”, de most megörültem neki. Ha ő szóba elegyedik vele, észrevétlenül ki tudok surranni az oszlop mögül.
Vártam még fél percet és kikandikáltam.
Nagyban beszélgettek. Bognár úr leereszkedően veregette a kis taknyos vállát, és nevetgélt. Ilyenkor mi mindig hátráltunk egy lépést, mert a Bognár úr nevetése rendszerint nyálkiválasztással járt együtt. A kis pimasz most valamit kérdezett, mire Bognár úr tett a karjával egy fordulatot, s a folyosó vége felé intett, ahol a lépcsőfeljárat volt. Minden bizonnyal az irodámba vezető utat mutatta meg neki. Nem mintha az nem tudta volna már magától is jó ideje.
Most!
Itt a kedvező alkalom! Bognár úr váratlan megragadta az ifjú vállát, és a szemébe nézve magyarázott valamit. Gyorsan kiugrottam az oszlop mögül, és lábujjhegyen a hátsó lépcső felé vettem az irányt.
Mikor az első lépcsőfokra tettem a lábam, még visszanéztem. Bognár úr épp most fejezte be a kiselőadását, és az ifjú udvarias vigyorgással búcsúzott tőle. Sietnem kell, mert ha nem érek fel hamarabb a másodikra, ahol az irodám – a publicisztikarovat vezetőjének irodája – van, nem tudok besurranni és letagadtatni magam.
Szaporáztam a lépteimet, és a falhoz simulva felosontam a másodikra. Körülnéztem, majd óvatosan kidugtam a fejemet a folyosóra.
Elkéstem.
Ott állt az irodám ajtaja előtt és várakozott.
Rám várt.
Biztosan mondták neki, hogy itt vagyok az épületben, csak kimentem valamiért, de mindjárt jövök.
Hogyan tovább?
Az irodámba nem juthatok vissza észrevétlen. Ha viszont végigmegyek a folyosón, akkor feltétlen találkozom vele. S ha találkozom vele, akkor megint felteszi a kérdést, azt a kérdést, amit vagy századszor tett fel az elmúlt négy hónap alatt. „Érdeklődnék, hogy el tudta-e olvasni esetleg a kéziratomat?”
„Esetleg”, mondja. S hozzá pislog a szemével.
Hát persze, hogy elolvastam! Még aznap, amikor négy hónappal ezelőtt ideadta. És gyorsan ki is dobtam. Eltéptem, összegyűrtem, és belehajítottam a papírkosárba.
Hogy jön ahhoz ez a kis vékonydongájú mitugrász, hogy ilyen írásokat adjon nekem? Hát ő nem tudja, hogy jobb, mint az enyémek? Ez meg ideállít a kopott ingével, a lenőtt hajával, a kiálló ádámcsutkájával, azzal a szánalmas, udvarias és tisztelettudó mosolyával.
Azt mondtam neki, jelentkezzen egy hét múlva, és megadtam a számom. Ez mondjuk hiba volt. Máig nem értem, miért tettem.
Hívott is, persze nem vettem fel. Hívott vagy tízszer, már az idegeimre ment. Aztán hívott másik számról, de úgy tettem, mintha nem hallanám, amit mond. Mintha hibás lenne a vonal.
Aztán megjelent személyesen is.
Letagadtattam magam.
Megjelent ismét. Megjelent másnap, harmadnap és negyedik nap. Nem tudott elcsípni.
Egyszer lesben állt a liftnél, és lecsapott rám, amikor kiléptem, s indultam az irodám felé. Már nem tudom, mivel ráztam le, de valami olyasfélét vetettem oda, hogy most értekezlet van, jöjjön vissza jövő héten.
Jött is. Elkapott a büfében, a folyosón, és lent, a szerkesztőség kapujában. Bujkáltam előle a sportrovatnál, az illemhelyen és a tisztítószerekkel teli raktárban is.
Egy ízben csak úgy tudtam megúszni a vele való találkozást, hogy a portás felöltőjét és kalapját magamra öltve, magasra húzott gallérral, sötét sálba burkolózva osontam ki a hátsó bejáraton.
De nem fog túljárni az eszemen!
Felhívok telefonon valakit a szomszédos rovatnál, hogy menjenek oda hozzá, csalják el valamivel az ajtóm elől, tartsák szóval, s én ezalatt besurranok a szobámba és magamra zárom az ajtót.
Mert engem nem fog legyőzni ez a pimasz. Ez a kis senki. Ez a kis nulla. Ez a nímand. Ez, ez a vesztes. Ez a teljes mértékben jelentéktelen figura.
