

A folyosón egy idő óta megszűnt a mozgás, csak valami távoli beszélgetés zaja hallatszik ki az egyik bezárt ajtó mögül.
Egy férfi odaszól a mellette ülőnek.
– Gyakran látom itt. Mi a baja?
– Semmi.
– De látom, hogy mindig jön.
Az ifjú hölgy erre nem válaszol. Kezével a hajába túr, majd előhalássza a telefonját, s elkezdi nyomkodni. Föl-le húzogatja ujját, s szeme a mozgást követi.
– Én a sérvemmel járok ide kezelésre, és a vesém sincs rendben. De én már benne vagyok a korban. Maga ellenben még nagyon fiatal. És látom, hogy mégis sűrűn jár ide.
A kérdezett most megnyit egy oldalt, s mutatóujjával vízszintes irányú mozgást végez. Szeme cikáz, ide-oda, majd fél perc múlva abbahagyja.
– Nincs sikerélményem…
Hangosan sóhajt. A telefon az ölébe hull.
– Pontosabban, csak itt van sikerélményem – emeli fel a fejét. Tekintete elgyötört, fátyolos, a távolba néz.
A mellette ülő – pirospozsgás, ötvenes ember, a nyakkendője kék – most így szól.
– De mintha letört lenne a kisasszony…
A hangjából szinte sugárzik a jóindulat.
– Hát, igen – sóhajt ismét a kérdezett, s lobogtatja a papírokat. – Megjött a foglalkozás-egészségügyi vizsgálatom eredménye.
– És?
– Inkább ezt hallgassa meg – mondja, s a szeme csillog. – Ez itt a múlt havi értékelés.
„Általános vizsgálat:
Közepesen fejlett, táplált. Cyanosis, oedema nincs.
Nyálkahártyák: közepesen vérteltek. Bőrön kóros eltérés nem látható.
Garatképletek: vizsg. nem történt.
Pajzsmirigy: nem nagyobb, mirigyes, benne göb nem tapintható.
Mellkas: részarányos. Tüdő: puha sejtes alaplégzés, légzési zörej nem hallható.
Szív: Ritmusos szívműködés, kellőn ékelt, tiszta szívhangok, zörej nem hallható.”
– Ez a kedvenc részem – néz fel büszkén a fiatal hölgy. Alkarját kissé felemeli, mellmagasságba, s úgy szavalja.
– Ritmusos szívműködés, kellőn ékelt, tiszta szívhangok, zörej nem hallható. Érzi? Érzi benne az erőt? A dinamizmust? A sikert? Ritmusos, kellően ékelt, zörej nem hallható!
A férfi kissé furán feszeng, de azért csak bólint.
– Érzem, persze. Folytassa, kérem…
„EKG: közép tengelyállás, sinus ritmus, frekvencia: 63/min., PQ: 140ms., QRS: 90ms., normális pitvar-kamrai.
Átvezetési idő: szabályos depolarizáció és repolarizáció.
Artériák: perifériás verőerek jól tapintható. Vénák: varicositas nem észlelhető.
Transzfúziót nem kapott. Balesete, eszméletvesztése nem volt. Epilepsziáról nem tud.
Gyógyszerérzékenység: nem tud róla.
Jelen panaszok: panaszmentes.”
Leejti a papírt. Csak rövidke szünet után szólal meg ismét.
– Régen a gimnáziumban még fizikaversenyeken indultam. Kémiaversenyen is. Első voltam az egész évfolyamban biológiából. Több ízben kaptam dicséretet. A tiszta, helyes beszéd országos versenyen az én csoportomat küldte ki az iskola, és meg is nyertük, legfőképp nekem köszönhetően, és a tudásomat külön oklevélben ismerte el az iskola igazgatója. Színjeles volt az érettségim! De most…
Sóhajtás. Egy karcsú, törékeny kéz lemondón legyint.
– De most, amióta az egyetemre járok, valahogy semmi nem megy már nekem. Nincs sikerélményem. Sorra halasztom a vizsgáimat. Nem járok be az órákra. Félek bemenni is. Nincsenek barátaim. Ezért akarok mellette dolgozni is. Csak ez, csak ez maradt nekem: kiváló szívhangok.
– Viszont most rosszkedvű…
– Hát, igen. Most van egy-két olyan értékem, ami határértéken kívüli. A koleszterinszintem egy kicsit alacsony. A bilirubinértékem ellenben magas. Nem, ez még nem rossz, csak zavar, hogy nem tökéletes. Nem csillagos ötös, csak ötös.
A hangja egy kicsit megcsuklik.
– A laboreredményemre rá van írva, hogy „Mérsékelt eltérést tartalmaz”, és a végső kiértékelésre azt írták, hogy „Laboratóriumi eredményében klinikai beavatkozást igénylő eltérés nincs”. De ez nem annyira tetszik. Kicsit szomorú is vagyok emiatt. Mert ez olyan, hogy „a vizsgája sikerült”. Tisztára, mint az egyetemen…
A férfi – akinek a nyakkendője kék – lassan feláll a helyéről. Elrendezgeti az iratait, majd a kalapjáért nyúl.
– Nem vagy te egy kicsit hipochonder? – vált át tegezésre, s a hangjában érezhetően csökken az atyai jóindulat.
– Hát ezt nem hiszem el! – pattan fel erre az ifjú hölgy. – A gimnáziumban folyton azzal szekáltak, hogy hé, nem vagy te egy kicsit stréber? Most meg erre ez!
A szeme villog, arca piros, lábával alig észrevehetően toppant egy kicsit, s idegesen összehajtogatja a papírjait.
– Holott nem erről van szó! Pusztán csak arról van szó, hogy mindenben törekszem a tökéletességre!
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.