Perceken át nézte a levelet.
Az óra szorgosan ketyegett a falon, lent az utcán az autók föl-alá szaladtak, fék csikorgott itt-ott, a rendőr felírt valakit, a kávéházban egy pincér csinos borravalót zsebelt be, s egy szemrevaló hölgy harmadszor és végleg közölte az udvarlójával, hogy többet nem óhajtja látni, ő meg csak ült ott a gép előtt, kissé előrehajolva, és bámulta a betűket.
A levélben egy ismerőse megköszönt neki valami régi dolgot, méghozzá meleg, baráti hangnemben. Nem érzett örömet. Sőt. Mélységesen fel volt háborodva.
Talán furcsának tűnhet, hogy egy ember zaklatott lelkiállapotba kerül azért, mert egy ismerőse, akivel egy teljes évtizede haragot tart fenn, baráti hangot üt meg egy levélben, de ez történt.
Legbelül felberregett egy jelzőkészülék, mint amikor az ember át akar hajtani kerékpárral a töltésen, s bár a vonat még nem látható, egy hang a fejben ezt ordítja: „Veszély! Veszély!”
– Még nincsen kész! – ezt dörmögte, majd dühösen hátralökte székét, felpattant, és járkálni kezdett a szobában.
– Még nincsen kész! – ezt mondta ismét, és meggyújtotta a kis bádogedény alatt a gázt, amiben a vizet szokta melegíteni a kávéhoz.
Mikor elkészült, beletöltötte a tejet, töprengve kavargatta, majd az ablakhoz lépett. Míg kortyolgatta az italt, és megbámulta a szemközti építkezésen dolgozó munkásokat, próbálta dühbe lovalni magát, és úgy állt útjába a lelkébe alattomosan tolakodó megbékélésnek, mintha egy gyanús ismeretlent akarna feltartóztatni a lakásajtóban.
Őrizte ellenszenvét. Óvta, dédelgette. Próbálta táplálni. És rettenetesen megijedt, mert érezte, hogy csökken a lángja.
Gyújtósként emlékek után kapkodott. Ül otthon a fotelben, gyanútlanul, a szokásos esti agglegényhangok, zörgések és szöszmötölések biztonságában, s hirtelen csöng a telefon.
Felveszi.
Ez az alak van a vonal túloldalán, s nekiáll őt szidni. Gyalázza vagy huszonöt percig, majd mire végre szóhoz jutna, ennyit mond:
– Hívjál vissza, drága a telefon!
Ivott még egy kávét, s járkált tovább.
Harkály úrnak még találkoznia kell az íróval, és ott rondán kell viselkednie, mire a – nagy tehetségű – írónak fölényes intellektussal, lenézően kell mondania gúnyos és cinikus bölcsességeket, amikből kiderülhet az ő nagysága.
Az ablakra nézett. Észrevette, hogy szürkül.
– Hogy jön ahhoz ez az alak, hogy megint beleköpjön a levesembe?
Belevágta a pléhedénykét a mosogatóba, és kivette a szekrényből a cukrot. S közben nyugtázta, hogy ez a düh kevés. Ezzel nem jut el a történet csúcspontjáig.
Harkály hiteles ábrázolásához szüksége volt a gyűlöletre, a haragra és az ellenszenvre, amibe belemárthatja az ecsetjét, hogy élethű legyen a kép.
Harkálynak a kisregényben még igen sok ellenszenves dolgot kellett cselekednie, még sokszor kell hiúnak, gőgösnek, ostobának és lekezelőnek lennie – amilyen amúgy a valóságban is.
Még sokszor kell lennie olyannak, akit ő mélységesen megvet, aki halálosan idegesíti, akinek a fejére oda tudna sújtani egy husánggal – főleg, amikor hátradől a székben, s két keze ujjait összeérinti, majd pislog.
Igen, ez az ütési energia ad nyomatékot tollának, mely a papíron rója a sorokat.
És erre most itt jön ez az alak, és békülni akar!
Pittyenést hallott.
Letette a bögrét, és a géphez lépett.
Új üzenet. Feladó: Harkály Gábor.
Csak az első két szót tudta elolvasni. „Kedves barátom!”
Hangtalanul felsikoltott.
– Ne! A rohadt életbe is. Hát még nem vagyok kész!
Az egérhez kapott – a bögre majdnem felborult közben –, s kilőtte az oldalt. Ezt most ő nem olvassa el, de holnap se, meg holnapután se.
Felkelt a székből. Tett még egy kört a szobában, majd kapkodva visszaült a helyére. Megpróbálta felidézni magában a korábbi évek vitáit, feszültségeit, és dolgozni kezdett.
Azt a gyanús idegent ott az ajtóban egy darabig talán még fel tudja tartóztatni, de érezte, hogy sietnie kell.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 1-i számában.)
