

Gézát egy idő óta ritkán látom. Ettől nem esem kétségbe. Az ember szerfölött ritkán panaszkodik, hogy rég került már dugóba, idejét sem tudja, mikor ücsörgött a társasház lakógyűlésén, és hej, egy kis csőtörés, az milyen jó lenne pedig.
Ám amikor a dolgok jól haladnak, gond és bú távol, minden a kerékvágásban, az ember lelkét átjárja egy kis tespedtség, mint vasárnapi ebéd után a lakást a kelkáposztaszag, elkezd hiányozni valami. Ilyenkor még az is lehetséges, hogy így dörmög magában: – Ej, mi lehet azzal a Gézával? Rég láttam. Beszélni kéne vele.
A vágyak olykor hamarabb teljesülnek, mint azt az ember szeretné. Az élet már csak ilyen.
– Maga összejönne olyan nővel, aki túl sok nevetős emotikont használ?
Felkaptam fejem az újságból, s lám, a Géza állt mellettem.
A kezdésen mondjuk kissé csodálkoztam. De nem jobban, mint amikor gimnazista korunkban – ezelőtt sok évvel – átjött hozzám megvitatni az emberi önzés kérdéskörét, kezében egy üveg borral és két Public Image Limited-kazettával.
Délután négy körül érkezett a Géza, én tíz körül mondtam, hogy most már aludnék, majd a mondat elhangzása után még két teljes órán át beszélt, mire éjfélkor felugrottam, lekapcsoltam a villanyt, s az ajtót kitártam.
Géza nem lépett ki az ajtón, maradt, s beszélt tovább a sötétben.
– Milyen emotikont? – tértem a lényegre, s hagytam magam mögött az ámuldozás meg a tettetett öröm fölös köreit, mint vonat után szaladó ember a felöklelteknek járó bocsánatkérést. Az a hajdani ajtókitárás túl jól az emlékezetembe vésődött.
A piac melletti buszmegállóban álltunk, ott csapott le rám a Géza.
Ott állt előttem, sapkát nem hordott, pedig süvített a szél, ebből levontam, hogy még mindig a világ rendje ellen harcol.
– Ezt a nevetős fejet, itt – mondta Géza, majd fagyott kezeivel zsebébe nyúlt, kivette telefonját, s orrom elé tartva mutatta. – Amikor nagyon széles a vigyor, s a könnye is repked mindkét oldalról. Meg ezt itt, amikor nevet, és vágott lesz a szeme.
– Hát… ha jól áll rajta a tanga… – toltam távolabb nyirkos kezeit, s megrántottam a vállam. – Esetleg bevállalhatná.
– Maga nem válogat – így a Géza, s csalódottan szemlélt.
Mióta az eszemet tudom magázódtunk. Igazság szerint fogalmam sincs, miért.
Ezután sokáig hallgattunk. Géza közben szuszogott, s a Messengerében turkált.
– Van ez a lány – törte meg végül a csendet. – A neve Helga. Hetek óta írogat, naponta levelezünk, igazából tetszik, de rettentő sok emojit használ. Össze merjek jönni vele? Ezt itt a nagy kérdés!
Éreztem, hogy most már valamit mondanom kell.
– Hát… mindenképp gyanús előjel a vele éléssel kapcsolatban. Mi van, ha minden mondat végén élőben is felnevet?
– Ugye? – lelkesült fel Géza. – Az emotikon sokat elárul valakinek a személyiségéről.
Van egy exem, aki folyton azt alkalmazta, amelyiken vigyorog a fej s a száját nyalogatja. Ezt itt, látja? Amikor összevesztünk, és nem beszéltünk egy ideig, majd felbukkant, és elkezdte ezt a szájnyalogatós emotikont tolni ezerrel, tudtam, hogy hancúrozni akar.
– Magát ez a világ elnyomja – fogtam meg a vállát. – De legyen erős!
– Engem ezek a fejek idegesítenek! – kiáltott fel Géza. – De nem lehet kikerülni. Ha nem használja az emojikat, félreértik. Akkor azt hiszik, hogy hűvös hangon beszél vagy hogy udvariatlan. Esetleg haragszik. És ha a másik minden mondat után odatol hármat, akkor te hiába alkuszol meg és adsz egy-egy darabot, az kevés. Mert ő ez alatt az idő alatt tizenötöt tol. Borzalom!
– Szívecskézzen sűrűn – javasoltam neki. – Ne akarja a világot megváltani. Ez itt a nevetős és könnycsorgatós emojik kora. Amúgy nem lehetséges, hogy a Helga alapból egy normálisan emojizó lány lenne, csak rossz társaságba keveredett? Mint a drogosok vagy az alkoholisták.
– Lehet…
– És magára vár, hogy kiemelje ebből a közegből. Legyen erre büszke!
– Minden volt csajom normálisan emojizik! – háborgott tovább Géza. – Tudom, elég szürreális, hogy azért nem fogok valakivel összejönni, mert túl sok nevetős emojit tesz ki. De ez van.
– Jó a hátsója?
– Jó csaj. De funkyklubba sem akarok menni.
– Cipelje ágyba, és közben sugdossa a fülébe, hogy „nix nevetős fej, nix könnyes vigyor.” Mit szól hozzá?
– Nem.
– Miért?
– Maga menne funkyklubba?
– Semmiképp.
– Na látja…
Láttam, még van két perc, amíg megjön a 133-as busz.
– Nem akar indítani esetleg egy tanfolyamot „Hogyan emojizzunk, hogy sikerüljön a randi?” címmel? Maga már nagyon profi ebben a témakörben. Trükkök és praktikák. Százezer forint két alkalom. Tele lenne pénzzel.
A busz már feltűnt a sarkon.
– Jön velem? – kérdeztem tőle.
– Á, inkább elmegyek ide a kávéházba – nyújtotta a kezét Géza. – Hátha szembejön velem életem szerelme.
– Üdvözlöm a kávés kislányt!
– Az sosem mosolyog. Szerintem utál ott lenni.
– Na látja. Arra hajtson rá!
– Van pasija – legyintett a Géza.
– Tartson ki! – veregettem meg a vállát. – Az igazság magánál van.
Azzal felszálltam a buszra.
Remélem, egy darabig nem találkozunk. Majd bőven elég lesz akkor, ha a gyerekneveléssel kapcsolatban kéri ki a tanácsaimat. Addig nyugalmat szeretnék.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 27-i számában.)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.