Pozsonyi Ádám: Miért nem jön össze Géza a Helgával?

Gézát egy idő óta ritkán látom. Ettől nem esem kétségbe. Az ember szerfölött ritkán panaszkodik, hogy rég került már dugóba, idejét sem tudja, mikor ücsörgött a társasház lakógyűlésén, és hej, egy kis csőtörés, az milyen jó lenne pedig.

Ám amikor a dolgok jól haladnak, gond és bú távol, minden a kerékvágásban, az ember lelkét átjárja egy kis tespedtség, mint vasárnapi ebéd után a lakást a kelkáposztaszag, elkezd hiányozni valami. Ilyenkor még az is lehetséges, hogy így dörmög magában: – Ej, mi lehet azzal a Gézával? Rég láttam. Beszélni kéne vele.

A vágyak olykor hamarabb teljesülnek, mint azt az ember szeretné. Az élet már csak ilyen.

– Maga összejönne olyan nővel, aki túl sok nevetős emotikont használ?

Felkaptam fejem az újságból, s lám, a Géza állt mellettem.

A kezdésen mondjuk kissé csodálkoztam. De nem jobban, mint amikor gimnazista korunkban – ezelőtt sok évvel – átjött hozzám megvitatni az emberi önzés kérdéskörét, kezében egy üveg borral és két Public Image Limited-kazettával.

Délután négy körül érkezett a Géza, én tíz körül mondtam, hogy most már aludnék, majd a mondat elhangzása után még két teljes órán át beszélt, mire éjfélkor felugrottam, lekapcsoltam a villanyt, s az ajtót kitártam.

Géza nem lépett ki az ajtón, maradt, s beszélt tovább a sötétben.

– Milyen emotikont? – tértem a lényegre, s hagytam magam mögött az ámuldozás meg a tettetett öröm fölös köreit, mint vonat után szaladó ember a felöklelteknek járó bocsánatkérést. Az a hajdani ajtókitárás túl jól az emlékezetembe vésődött.

A piac melletti buszmegállóban álltunk, ott csapott le rám a Géza.

Ott állt előttem, sapkát nem hordott, pedig süvített a szél, ebből levontam, hogy még mindig a világ rendje ellen harcol.

– Ezt a nevetős fejet, itt – mondta Géza, majd fagyott kezeivel zsebébe nyúlt, kivette telefonját, s orrom elé tartva mutatta. – Amikor nagyon széles a vigyor, s a könnye is repked mindkét oldalról. Meg ezt itt, amikor nevet, és vágott lesz a szeme.

– Hát… ha jól áll rajta a tanga… – toltam távolabb nyirkos kezeit, s megrántottam a vállam. – Esetleg bevállalhatná.

– Maga nem válogat – így a Géza, s csalódottan szemlélt.

Mióta az eszemet tudom magázódtunk. Igazság szerint fogalmam sincs, miért.

Ezután sokáig hallgattunk. Géza közben szuszogott, s a Messengerében turkált.

– Van ez a lány – törte meg végül a csendet. – A neve Helga. Hetek óta írogat, naponta levelezünk, igazából tetszik, de rettentő sok emojit használ. Össze merjek jönni vele? Ezt itt a nagy kérdés!

Éreztem, hogy most már valamit mondanom kell.

– Hát… mindenképp gyanús előjel a vele éléssel kapcsolatban. Mi van, ha minden mondat végén élőben is felnevet?

– Ugye? – lelkesült fel Géza. – Az emotikon sokat elárul valakinek a személyiségéről.

Van egy exem, aki folyton azt alkalmazta, amelyiken vigyorog a fej s a száját nyalogatja. Ezt itt, látja? Amikor összevesztünk, és nem beszéltünk egy ideig, majd felbukkant, és elkezdte ezt a szájnyalogatós emotikont tolni ezerrel, tudtam, hogy hancúrozni akar.

– Magát ez a világ elnyomja – fogtam meg a vállát. – De legyen erős!

– Engem ezek a fejek idegesítenek! – kiáltott fel Géza. – De nem lehet kikerülni. Ha nem használja az emojikat, félreértik. Akkor azt hiszik, hogy hűvös hangon beszél vagy hogy udvariatlan. Esetleg haragszik. És ha a másik minden mondat után odatol hármat, akkor te hiába alkuszol meg és adsz egy-egy darabot, az kevés. Mert ő ez alatt az idő alatt tizenötöt tol. Borzalom!

– Szívecskézzen sűrűn – javasoltam neki. – Ne akarja a világot megváltani. Ez itt a nevetős és könnycsorgatós emojik kora. Amúgy nem lehetséges, hogy a Helga alapból egy normálisan emojizó lány lenne, csak rossz társaságba keveredett? Mint a drogosok vagy az alkoholisták.

– Lehet…

– És magára vár, hogy kiemelje ebből a közegből. Legyen erre büszke!

– Minden volt csajom normálisan emojizik! – háborgott tovább Géza. – Tudom, elég szürreális, hogy azért nem fogok valakivel összejönni, mert túl sok nevetős emojit tesz ki. De ez van.

– Jó a hátsója?

– Jó csaj. De funkyklubba sem akarok menni.

– Cipelje ágyba, és közben sugdossa a fülébe, hogy „nix nevetős fej, nix könnyes vigyor.” Mit szól hozzá?

– Nem.

– Miért?

– Maga menne funkyklubba?

– Semmiképp.

– Na látja…

Láttam, még van két perc, amíg megjön a 133-as busz.

– Nem akar indítani esetleg egy tanfolyamot „Hogyan emojizzunk, hogy sikerüljön a randi?” címmel? Maga már nagyon profi ebben a témakörben. Trükkök és praktikák. Százezer forint két alkalom. Tele lenne pénzzel.

A busz már feltűnt a sarkon.

– Jön velem? – kérdeztem tőle.

– Á, inkább elmegyek ide a kávéházba – nyújtotta a kezét Géza. – Hátha szembejön velem életem szerelme.

– Üdvözlöm a kávés kislányt!

– Az sosem mosolyog. Szerintem utál ott lenni.

– Na látja. Arra hajtson rá!

– Van pasija – legyintett a Géza.

– Tartson ki! – veregettem meg a vállát. – Az igazság magánál van.

Azzal felszálltam a buszra.

Remélem, egy darabig nem találkozunk. Majd bőven elég lesz akkor, ha a gyerekneveléssel kapcsolatban kéri ki a tanácsaimat. Addig nyugalmat szeretnék.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 27-i számában.)