

a sárkány lejjebb ereszkedett. eleséget keresett. a felhő mindenhová követte, hiszen napközben azon szokott aludni. még talált egy félig sült combot, bár nyerset szeretett volna enni. nem talált sehol eleveneket, ez volt az egyetlen maradvány,
a falon megpillantott egy árnyékot, de nem tudta lefejteni.
ifjúsága vidáman telt egy erdőszélen. éjszaka nyugodtan begyalogolhatott a fák közé, a szárnyait nappal kellett használni, mert folyton megzavarták. ritkán éhezett meg nappal, veszélyes volt olyankor vadászni.
puskás emberek akkor is jártak, a hátukon vitték ki a dögöt, amit elejtettek. ezek a puskás lények valahogy nem voltak veszélyesek, egyszerűen zöldre váltott és a pikkelyeit leveleknek nézték.
a legjobban a bodorodó tavaszi felhőket szerette, mert mindig volt elég belőlük az égen. fentről pedig melegítette a testét a napfény. mert bizony a jégkristályok kissé lehűtötték a benne szunnyadó tüzet. megszúrni nem tudták, védték a jól záródó pikkelyek.
a telet ki nem állta. a puskások is sűrűbben előfordultak. a zsenge példányok pedig ki sem dugták az orrukat a világító sziklából.
várta a nyarat, amikor a gomolyfelhők olyan magasra repítették, ahová a saját szárnyain sohasem jutna fel.
játékában senki sem zavarta. azt hitte, hogy ő az egyetlen példány, fel sem merült benne, hogy azelőtt többen lehettek, sőt többen, mint a puskások.
a nagyanyját, aki éppen a tojásait szárítgatta a napon, véletlenül ismerte meg. ha túl meleg volt felküldte felhőket terelni. így talált mindig új fekhelyet. mostanában gyakran kilőtték alóla a heverőjét, olyankor nagyokat csapkodott a szárnylebenyeivel. ha csupán eső készülődött, akkor is felébredt, de nem kellett sietnie soha, lassan zsugorodott a felhője, még sokáig megfelelt a mérete.
nem értette, hogy az öregasszony mit akar a tojásokkal, talán a piacon vette? nem is jött rá addig, amíg egyszer meg nem leste. akkor tudta meg tőle, hogy ő is ilyen tojásból kelt ki.
a puskásokat senki nem látta tojni, pedig egyre többen voltak. inkább kitért előlük és a kisebb példányokat ragadta el. a nagyanyja néha kért a zsákmányból, mert lassan elkopott mind a három sor foga.
az ilyen zsenge zsákmány szétomlott a szájában. ha mégsem, akkor fogott egy követ és a sziklához verte karmos ujjaival. a húst meg a csontot előbb a sziklára helyezte. ne félj, egyszer te is megöregszel! – mondogatta egyre sűrűbben a nagyanyja.
végül már csak a földön tudott aludni, mert elgyengültek a szárnyai.
egy darabig figyelte a felhők résein, de később csak a füstöt látta meg. a sárkányoknak nem szabad nyomot hagyniuk, mert akkor kiismerik őket. a halálukat ezért öngyulladás okozza, amikor itt az idejük.
ez nagyon régen történt. akkor a puskások még egyesével jártak és csak ritkán lőttek az apró tollasokra. a nagyanyja mondta, hogy az elfajzott sárkányok és némelyik ehető.
akkor még csak a villámokat kellett elkerülni, mert azok nagyobbat villantak, mint a puskák és hosszan elnyújtva dörrentek. nagyobbat, mint a hosszú csövek.
éppen aludni készült, amikor morgós sárkányok rajzolódtak az égre, de azokat az erdő nem érdekelte, viszont olykor átfurakodtak a felhőkön. ekkor egyre gyakrabban kellett fa tetején aludnia, más nem történt.
derült időben is kizöldült és valamelyik fán aludt nappal. amint leért, a pikkelyek átvették a falevelek alakját. amikor fadöntögetők közeledtek, időben arrébb költözött. ezeket az apró gondokat hamar megszokta.
az erdőben még nyugalom volt, viszont a messziről jött zaj és a sűrű villámok idegesítették. kis villámok voltak, de mégis. ha csemegére vágyott elrepült az élő sziklákhoz, amelyek világítanak a sötétben.
Ott sűrűbben nyüzsögtek a zsenge példányok.
utoljára a madarak tűntek el, aztán a fák feküdtek a földre. a puskás lények valami morgósba költöztek és időnként nagyokat durrantottak egy hosszabb csövű puskával.
már nem is mert a világító sziklákhoz menni, mert onnan jött a zaj.
aztán egy szerencsétlen pillanatban már nem volt se nappal, se éjszaka, a világ legnagyobb sárkánya felrobbant. csakis sárkány lehetett, ha ekkora változást hozott a halála.
ekkor már sajnálta, hogy nem költözött el a kismadarakkal. de minden hiába, amit földnek vélt, ami puha volt, ha ráhullottak a levelek vagy kinőtt a fű, valójában egy óriási sárkánytojás volt, és úgy látszik meghalt benne valaki. Óriási felhő támadt és egy nagy ürességbe sodorta.
ejnye, valaki bolondgombát termeszt, kinézetre csak az lehet!
amikor elmúlt az ijedtség, megéhezett. azonban már nem volt hová leereszkedni. erdő sem maradt, sziklák és falak sem látszottak. eltűnt a rájuk sült hús is.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.