

Volt egyszer egy öreg ágy, nemzedékek haltak meg benne. Illendően elbúcsúztak, mint aki hosszú útra indul. Először a szerelem illant el láthatatlanul, aztán a lélek birkózott még egy darabig az élettel, mely fogva tartotta. Közben lázálmok és világos percek szavai kergették egymást, amíg a hozzátartozók mögött a halál felgyűrte az ingujját. Hatvan éve, hogy nem halt meg benne senki, a nagyanyám kilencvenéves volt.
Emlékszem, egyszer piócáért küldtek. Egy nagy üveg vízbe tette a patikus és én, gyerek lévén, izgultam. Ha megbotlanék – verték a fejembe – eltörik az üveg, és mi lesz a piócákkal.
Ha valaki nagyon megütötte magát vagy gutaütéstől féltek, kéznél volt a pióca. A mi időnkben már nem a patakból szereztük be. Igaz, a halat vagy a rákot sem, mind kipusztult. A víz elkoszolódott, rozsdás lavór, autógumi inkább megtermett benne. Ezért a patikába mentem piócáért.
Rátettük a kék foltokra. Aztán éheztetni kellett a csapvízben, mielőtt újból használni lehetett. A nagyanyám vére ízlett a piócáknak, teli hassal leestek, már nem kapaszkodtak. Vissza az üvegbe.
Voltak haldoklók, akik ágya mellett a rokonok összevesztek az örökségen. Volt, aki mellett pap imádkozott. Az ötvenes-hatvanas években már nem volt mit örökölni. Az ezüstöt összeszedte negyvennégy-negyvenötben a házmester, aki meglapult a pincében, amíg odafent a katonák váltották egymást. A vagyont államosították. Ez eufemizmus. Az emberek intézményesített kirablása helyett mondták ilyen szépítően.
A halál távozott a szobából, és a rokonok írták és postázták a gyászjelentést az elhunytról, aki kilehelte a lelkét.
Kéznél volt a kis tükör, amelyik utoljára párásodott, de meg nem vakult. A lélek nem mindig tudott előlünk kisurranni. A halott, ha szerencséje volt, csak elaludt. De volt, aki viaskodott, nem engedte el egykönnyen.
Hatvan éve nem halt meg senki az öreg ágyban, amely maga is roskadozott már.
Helyenként levedlett a furnér, mint a platánfa kérge. De a váz még bírta volna az útnak induló, madárcsontú öregasszonyokat. A kövér öregemberekről soha nem volt szó, hiszen azokat lakoma közben ütötte meg a guta, hogy aztán felravatalozzák ugyanazon az asztalon, ahol még nemrég az sült illatozott. A borospohárból az utolsó csepp is kiborult a damaszt abroszra.
Az ágy sértődötten áll a sarokban. Mi vitte rá anyámat, hogy a kórházba meneküljön? Az ágy már tudta, hogy a sorsa ellen úgysem tehetett.
Én egy modern tákolmányra menekültem, mert elvásott a lószőrmatrac. Valaki a fél évszázad alatt ki is dobta.
Talán össze kellene csukni, vigasztaltam magam. Ha nincs halottas ágy, se kórház, hiába keres a halál.
Álljon inkább a sarokban, felpolcolva ágyneművel. Mint egykor kelengyével a tisztaszobában. Tollpárna és egyéb kacat letakarva a rojtos terítővel.
A durcás ágy még csak nem is nyekkent, mint aki vigyázzban áll. Az ágy csak emlékeztet, ha odavetődik a pillantásom, amikor felállok a képernyő elől és nagyot nyújtózkodom.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.