

A legrosszabb a pálinkafőzésben az, hogy két héttel előtte az asszony már elkezd zsumutolni. Hogy emlékszel-e, tavaly hogy jártál, nekem kellett hazahoznom. Hiába is mondanád, hogy te aztán semmire sem, az csak olaj lenne a tűzre, s újabb szemrehányási hullámot indítana el. Inkább hallgatsz, hátha véget ér a vihar.
De az egyáltalán nem akar elcsitulni, a főzés napjának közeledtével már-már hurrikánná változik, az asszony ki nem fogy a részegdisznózásból. Csoda-e, hogy ezek után az ember alig várja, hogy elmehessen, csak essünk túl a pálinkafőzésen, legyen már egyszer vége. Ezt nem akarják az asszonyok soha megérteni: a férfiak nem azért mennek pálinkafőzni, mert szeretik, hanem azért, hogy legyenek túl rajta. S ne hallják az asszony száját.
S ha már ott vannak a főzdében, azt azért mégsem lehet elvárni, hogy üljenek, mint a szentek. A pálinkát meg kell kóstolni, ízlelgetni kell, össze kell vetni az előző főzéssel. S amúgy is, inni kell, hogy az ember felejtsen, például a főzést megelőző két rettenetes hetet.
Hajnal felé az ember arra eszmél, hogy részeg, ez a legveszedelmesebb pillanat. Van, aki ilyenkor elbúsulja magát (merthogy az asszony otthon leharapja a fejét), s bánatában elkezd inni. Mások megijednek, felidézik magukban az asszony laskasirítős képzetét, és rémületükben megisszák azt a két pohár pálinkát, ami beteszi az ajtót. Újra mások ilyenkor felturálják magukat, hogy bezzeg ők megmutatják, ki az úr a háznál, s e Zrínyi Miklós-os kirohanáshoz bátorságot gyűjteni felhajtanak még két kupicával – ezzel nekik is annyi.
Reggel a főzdés telefonál az asszonynak (a számot mindig gondosan előre elkéri), hogy jöhet a pálinkáért és az uráért, s a pénzről se feledkezzen meg, mert ki tudja, a férj nem veszítette-e el valahol az éjszaka, amilyen állapotban volt.
Megjön az asszony, villámokat szór szemével a főzdésre (emiatt sokan lemondanak szakmájukról, lassan nehezebb a főzdeiskolába jelentkezőt találni, mint a katolikus szemináriumba), fizet, mint a katonatiszt, a pálinkát bedobja az üléstérbe s férjét a csomagtartóba, majd elhúz, csak úgy porzik az út.
Otthon következik aztán a hurrikánok hurrikánja, ami csak két hét után kezd csitulni, de egyesek esetében akár hónapokig is eltart.
S még mondják, hogy a férfiak kedvtelésből járnak pálinkafőzni…
Nincs a szoknyapecér pálinkafőzdésnél utálatosabb ember a világon. Ő nem lop vagy csal, hanem egyszerűen az emberi gyengeséget használja ki. Ugyebár, a főzés beindítása előtt kér egy biztonsági telefonszámot, ha véletlenül kidőlne a kliens, legyen kit felhívni reggel. A mit sem sejtő férj (de vajon az-e? a végére kiderül) megadja az asszony számát, merthogy neki esküdött sírig tartó támogatást, az asszony pedig viszont.
Másnap reggel a főzdés már dörzsöli a kezét, s hívja az asszonykát, hogy ne, ez és ez történt, el tudna-e jönni az uráért s a pálinkáért (s a pénzről se feledkezzen meg, mert ki tudja, a férj nem veszítette-e el valahol az éjszaka, amilyen állapotban volt).
Nemsokára villámló szemekkel megjelenik az asszonyka, s már dobná is be a pálinkát az utastérbe és férjét a csomagtartóba, mikor a főzdés sóhajtva megjegyzi, hogy sok ilyent látott már életében, ezeken már az Isten sem segít, s milyen szerencse, hogy ő absztinens életmódot folytat kora gyermeksége óta.
Az asszonyka ilyenkor felkapja a fejét, elgondolkodik, milyen jó lenne egy absztinens férj, haragja lassan kezd megengedni. Megkérdi, hogyan és mint lett a főzdés absztinens, az csak legyint, s elmond egy olyan hajmeresztő történetet, amit csak egy részeg disznó tulajdonosa tud elhinni, és csakis abban a pillanatban. (E történetet a főzdés mindig helyben improvizálja, úgyhogy most nem is próbáljuk visszaadni.)
Szó szót követ, milyen józan és helyénvaló ember, állapítja meg az asszonyka, s megfogan benne az irtózatos bosszú gondolata. Ha tük münköt, akkor münk es tüktököt – fogalmazza meg az egész asszonyi nem nevében, majd kacér pillantást vet a főzdés irányába (aki facér, vagy legalábbis annak mondja magát). Csak ennyi kell neki, s már viszi is az asszonykát a főzde melletti titkos szobába (bezzeg ezt ki tudta alakítani, de arra nem gondolt volna, hogy a fáradt klienseknek szállodai szolgáltatást indítson be). Megtörténik az elkerülhetetlen, az asszonyka utána hazafuvarozza a pálinkát az utastérben, a csomagtartóban pedig az urát.
Ami otthon következik, az a hurrikánok hurrikánjának a hurrikánja, az asszonyka a szokásos szemrehányások mellett még különösen indulatos is, lévén, hogy egyrészt lelkiismeret-furdalása van, másrészt az is megfordul a fejében, hogy az absztinens főzdés bizony sokkal jobb parti lenne.
Na, ha ekkor eléggé jól sakkozik a férj, sikerül az asszonyt a főzdésre tukmálnia.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.